A kicsit sem banális hétköznapjaink mellett külön szót kell ejtenem kulináris élményeinkről. Én korábban (21) éve már jártam Indiában, több országban is voltam indiai étteremben és én magam is főztem indiait otthon. De amiket itt ettünk, azok köszönőviszonyban nincsenek az eddigi fogalmaimmal. A legjelentősebb különbség, hogy itt minden borzalmasan csíp, még az is, ami „ugye nem csíp?”.
Az első hetekben, míg Peti itt volt és otthontalanok voltunk, főként étteremben és a templomban ettünk (a templom az oda járóknak ingyen ebédet biztosít, ami rizs többféle még a szokásosnál is csípősebb furcsa szószos zöldségekkel, szószokkal és joghurttal), melyet száris asszonyok a földön guggolva főznek egy két kiállású gázrezsón. Íme egy chili „pörkölt”:
A szálloda reggelije jellegzetesen indiai volt. A képen a fehér (azt hiszem) rizslisztből készült gőzölt kerek korongok az „idli”-k. Ezek íztelenek, de a hozzá fogyasztott kókusz és koriander chutney ezt jócskán ellensúlyozza (garantált reggeli széklet 2 másodpercen belül). A kerek sós fánk, a dosa, lencselisztből készül és nagyon finom (ez csak csíp).
A szálloda utcájában volt egy csirkés étterem. Amikor először megláttam, azt gondoltam, „na itt biztosan nem fogok enni”. Aztán olyan isteni illatok terjengtek a környékén és kiderült, valóságos szerencse egy közeli húsos étterem egy olyan államban, ahol igazi tortúra húst szerezni. Egyszer kipróbáltuk és rákaptunk az ízére. Ez volt az egyetlen hely (azóta is), ahol volt egy nem csípős, mégis nagyon ízletes csirke, amit a gyerekek is megettek jó ízzel.
Az utcai „falevél árus” valamilyen pálmalevélbe tekert fűszereket árul. Fogja a levelet és kb. 10 féle fűszeres pasztával kenegeti, locsolgatja, hinti meg … majd összetekeri és egy kandírozott cseresznyével és fogpiszkálóval átszúrja. Ez valamiféle ínyenc desszertnek számít itt.
Az első lakás (amit végül nem vettünk ki) mellett is volt egy étterem, a Kundani. Ott is nagyon finomakat ettünk fillérekért. Ott, mint itt sok helyen, pálmalevélen szolgálták fel az ebédet. Itt is, mint sok más színvonalas étteremben is kézzel esznek az emberek.
Összességében az ételek, bár elsőre nagyon sokfélének tűntek, elég egysíkúak. Mindenféle általunk ismeretlen zöldségek csípős, túl fűszeres szószokban, rizzsel vagy naan kenyérrel. Az indiaiak ezekből egyszerre legalább 3-5 félét rendelnek és meg is eszik. Mi öten két adaggal jól laktunk fillérekért. Nem csoda, hogy itt az emberek többsége kövér! Délután 5 órakor, „uzsonnára” bevágnak egy akkora adag rizst, hogy 3 napra elég lenne nekem!
A gyerekek az első 2-3 hétben (amíg nem főztem), jóformán csak rizst és kenyeret ettek. A vitamint próbáltuk gyümölcs levekkel pótolni. Amióta van otthonunk és edényünk és gázunk és fényünk … próbálok, egyelőre, mint egy idegen nő konyhájában, esetlenül, az itteni hozzávalókkal kísérletezve olyan ételeket főzni, amit megesznek.
Húst venni nehéz, étteremben találni is. Bár indiait (vagy amit eddig annak hittem) otthon is főztem gyakran, itt egyáltalán nem találok sima fűszereket (koriander, kömény, bors, …), csak fűszerkeverékeket, masalákat. A boltban egy egész polcsor van tele velük. Ilyen masala, olyan masala, amolyan masala, de mindben benne van a chili … úgyhogy, mivel a gyerekek a csípőset nem eszik, elég nehéz indiait főznöm. Magyarosat meg az itteni hozzávalókból nemigen tudok és ami a legfurcsább, nem is kívánok európai ízeket. Ide valahogy nem illenek. Túl fakók, laposak ehhez a szélsőséges világhoz. Emiatt úgy érzem magam, mint aki elfelejtett főzni. Ügyetlenül kísérletezek egy indiai-európai hibrid konyhával. De legalább a gyerekek megeszik. Én a rizsre már rá sem tudok nézni. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy Kende szelektív evő (ez is jellemző az autizmusra és azt jelenti, hogy bizonyos, korlátozott számú dolgot eszik csak meg és azokat is csak korlátozott kombinációban).
A hús hiány miatt szinte folyamatosan úgy érzem, „éhezek”, én a szénhidráttól nem lakok jól és az édességgel sem tudom a kalóriát pótolni mert nem vagyok édesszájú. Sokat fogytam, most nagykanállal eszem a mézet, nem akarok legyengülni.
A sok fűszertől más az ember szaga is. Annak ellenére, hogy itthon nem olyan intenzív fűszerezéssel főzök, magamra sem ismerek „szag” alapján. Dezodort teljesen fölösleges használni, úgysem érzi az ember a saját szagát ebben az illat és bűzkavalkádban, amire Indiára jellemző és más sem érzi az övét. A hangosan böfögő, köpködő és szellentgető emberek közt egy kis csípős-fűszeres izzadságszag egyáltalán nem feltűnő!
Az italok is nagyon sokfélék. Ha az ember limonádét kér, megkérdezik, sósan, cukrosan vagy mindkettő? A lassi-t talán nem kell bemutatnom (joghurtital), ez is van sós, édes, mangós, ilyen masalá-s, olyan masalá-s … Sokféle friss gyümölcslé, gyümölcsturmix (ezt imádják a gyerekek) és az otthoni vacak üdítők még silányabb utánzata (festékes víz).
Ez itt egy mozambi-lé (narancsszerű gyümölcs) árus, de van cukornád lé, kókuszlé is az utcákon:
Ezek a zöldségek kaphatóak egy átlagos boltban:
Íme a pickles, azaz „savanyúság” (iszonyú erős ízű, savanyú gezemicék) választéka:
Ez egy jayanagar-i (mi kerületünk) nagyon hangulatos étkezde:
Ilyen egy átlagos étlap:
Az édességek elég sokfélén néznek ki, ízük azonban a rózsavíz, sűrített tej és fogkrém tömény keveréke. Van, amelyiken alufóliaszerű ezüst ételfesték van (a gyerekek közölték, ők nem esznek alufóliát).
Ilyen jellegű rágcsálni valókat lehet kapni (borsos banán chips és egy fűszeres édes “zizi”):
És így isszuk itthon a vizet:
