Hétvégén meseországban jártunk (meseországban a hétvége vasárnaptól hétfőig tart). Úgyhogy most úgy jártatok, mint az anyuka, aki tudja (remélem tudja), hogy ha a gyemreke nem hívja, az azt jelenti, túl jól van! Ugyan vittem számítógépet Jaipurba, de elő sem vettem, napi 10 órát úton voltunk … a mesés Indiában.
Hol volt, hol nem volt, … szombat este érkeztünk Jaipurba. A gyógyítás után még megálltunk bőröndöstül a Chicken County éttermünkben nosztalgia ebédet fogyasztani (ez az otthonunktól egy órányira van autóval, ilyen messzire nem szoktunk kiruccanni, de a repülőtér felé pont útba esett ez a kis nosztalgiázás és olyan jó volt a sok csomaggal megszakítani az amúgy két órás autó utat). Aztán 2 óra 15 perc alatt már Észak Indiában is termettünk, a poros sivatag közepén.
Egyszer egy elegáns, jó eszű, meglehetősen sznob de jó humorú francia üzletember, egy megbízóm, azt mondta nekem, amikor elvittem nagy büszkén a New York Kávéházba, hogy „Dohá, tudja maga, mi a luxus? … A részletekben rejlő tökéletlenség, amikor nyikorog egy ajtó, amikor a fiókot nem lehet rendesen kinyitni, amikor az embert megrázza az áram, ha a kilincshez ér, … Ezt a kelet európaiak (nekik mi, akármennyire is nem tetszik egyeseknek, Keletre vagyunk!) nem értik, mert itt a dolgoknak nincs múltja, minden túl új és túl tökéletes.
Nos, azt hiszem, kedves François, itt Jaipurban igazi luxusra leltem. Régi is minden, tökéletlen is, koszos is (alig merek ráülni, mit ráülni, hozzáérni a kárpitra), mégis annyira bájos … nagyon beleszerettem! A szobába van egy oszlop, ami mellett, ha nagyobb lendülettel elmegy az ember, beleremeg az egész szálloda. Az ágy támláiba megfeketedett ős régi tükrök voltak, ahányszor véletlenül belerúgta (ami elég gyakran fordult elő) a számomra túl rövid ágyba, utána 5 percig rezgett és zörgött az üveg a fában. Hirtelen mozdulatokat nem szabad tenni, mert akkor összedől az ágy!
Másnap reggel megnéztük a Hawa Mahal-t (Szelek Palotája). A gyerekek vidáman rohangáltak a csak nemrég látogatható 1799-ben Sawai Pratap Singh Maharaja által építtetett falak közt és Kende mindenhová hozta új szájharmonikáját.
A palota udvarán egy hagyományos bábszínház előadást is láthattunk élő zenével.
A “selfie”-zés Jaipurban nagyon gyakori, az emberek rettentően örülnek, ha fehér társaikkal fotózkodhatnak (mégha ez nem is látszik mindig rajtuk):
Jaipur a „Pink city” (rózsaszín város), melyet szerény véleményem szerint nyilván egy színvak nevezett el így mert a város teljes mértékben agyag színű … (hacsak nem idővel megfakult a színe, szépsége nem). Az utcán ez a látvány fogadott:
Aztán délelőtt érkezett Annamari, a Pushkar-ban élő ismerősön 70 éves édesanyja. Egy korát meghazudtolóan energikus, nyitott, folyton mosolygó teremtés, akit a nagymama hiányban szenvedő gyerekek rögtön a szívükbe zártak és pótnagymamaként kezelnek. Végül az Indiában élő lánya nem tudott jönni sajnos, de így legalább pont befértünk egy tuktukba (errefelé az otoriksát már így hívják). Bár erről az alábbi család nyilván mást nyilatkozna (pont 17-en voltak, többször is megszámoltam):
Első nap együtt elmentünk a Majom Templomba, amelyet valószínűleg azért neveztek el így, mert „megszállták” a majmok.
A felfelé vezető út elképesztően színes! Láttunk két ötlábú tehenet is (az 5. láb a hátukon nő ki), mely szerencsét hoz (főleg annak, aki ad érte 50 Rúpiát!):
Az ebéd az utcán csípett meg minket:
Délután a Királyi Palotát néztük meg.
Itt a mai napig magas színvonalú rendezvények vannak és Diwali-kor a Maharaja és 9 felesége (köztük a világ állítólag legszebb asszonya, az egyik Maharani) együtt ünnepelnek a trón-teremben és együtt költik el vacsorájukat. Kipróbáltuk, milyen érzés is lehet ez:
Ezután még elmentünk egy anyag és ruhakészítő műhelybe, ahol a világhírű, szebbnél szebb kelmék készülnek kézi nyomással! A gyerekek ki is próbálhatták az anyagnyomást! A felkínált portéka természetesen a bazár árainak többszörösébe került.
Vacsorázni egy a szállodához közeli étterembe mentünk, ahol hús is volt minden mennyiségben. Egy esküvői vacsora kellős közepébe csöppentünk, meg is örökítettük a nagy pillanatot.
A gyerekek lába délután már így nézett ki:
Másnap az Amber Palace-be (Borostyán Palota) mentünk fel, ami pont szemben van az Amber Fort-tal (Borostyán Erődítmény), egy másik hegyen. Ha már lúd (lúd nem volt!), legyen kövér! Ezért kipróbáltuk az elefánton utazást is. És az elefántra festést is (ez itt az esküvőkön, fesztiválokon, tehát jóformán napi szinten) szokás.
Az elefántokat állítólag Indiában nem kínozva dresszírozzák, mint Tájföldön, hanem kedvesen tanítják őket. A „mondd szépen, hogy Namaste” felszólításra integetnek az ormányukkal, ha nem fogadnak szót, megcsípik a fülük tövét. Száz évig is elélnek és nagyon kedves, ragaszkodó, rendkívül okos állatok. A miénk neve Lakshmi volt és 33. évét taposta. Amikor közelről a szemébe néztem, meghatóan mély érzelmi intelligenciát láttam! Késő délután még a pénztárcánk fenekére néztünk és a bazárban vettünk néhány haszontalan szuvenírt, ajándékot. Ahogy ez a mesében már csak lenni szokott, mindenféle állattal találkoztunk. Kíra nagy boldogságára esküvőre feldíszített, rózsaszín patájú lovat is láttunk. Itt tényleg fehér lovon jön a herceg … (remélem látjátok, milyen szép tiszta Karsa sortja!)
Kedd reggel már repültünk is vissza a nagyon gazdag, egy hétnek tűnő mesébe illő utazásunkról. Velünk Jött Annamária is, aki egy hétig nálunk lesz. A gyerekek már rutinos repülősök és büszkén mutogatják vendégünknek „a mi városunkat”.
Visszafelé (a kötelező Chicken County-s étterem után) egyenesen a templomba mentünk az útközben péppé zúzott banánok és Rajastan-ban szerzett vásárfiával, valamint sok-sok csomaggal együtt. A szokásos gyógyítás után találkozóm volt S-sel, az Amerikában élő megvilágosodott mesterrel, aki a mi Guruji-nkat ajánlotta egy jó barátnőmön keresztül. Itt járt, mert egy súlyosan beteg és önállóan mozgásképtelen (haldokló) barátját kísérte el a Guruhoz. Legnagyobb meglepetésemre ő érdeklődött felőlünk, szinte el sem hittem a Guru (látszólag?) nemtörődöm hozzáállása után. Azt mondta, ő továbbra is biztos benne, hogy lesz javulás de ez hosszú időt fog igénybe venni. Ahogy ezt most írom, déja vu-m van (hiába, aki Meseországba jár hétvégén …). Azt is mondta, személyesen ismert több AIDS-est és rákos beteget, akiket a Guru meggyógyított. Az összes ott dolgozó önkéntes, hálából azért, mert a Guru megváltoztatta az életüket. S nagyon szimpatikus, nyílt és babarcú, pozitív kisugárzású, folyton mosolygó, kortalan. Elmeséltem neki, mi történt és hogy úgy tűnik, itt nem díjazzák az őszinteségemet (ez nem az első eset életemben …), de kiálltam magunkért, amikor el akartak küldeni (ahelyett, hogy segítettek volna), mert nem tudtam fizetni. Remélem szól egy jó szót az érdekünkben …
Amikor „haza” értünk és elkezdtünk kipakolni, egyszer csak beugrott Uma és a nyakamba ugrott. Azt mondta, négy napja nem lát minket és azóta rossz a kedve, máskor ne menjünk el! Annyira megható volt, neki adtam az egyik gyűrűt, amit vettem.
Kattints tovább, ha még olvasnád: Karmaváltás
