Még általános iskolában volt egy rettegett magyar tanárunk, aki egyrészt arról volt híres, hogy egyszerre két cigit is elszívott a szünetekben, másrészt arról, hogy hobbiszinten kegyetlenkedett a gyerekekkel. Az első számú kedvenc szórakozása – legalábbis ahogyan az arcáról leolvastam – a napló lassú, módszeres oda-vissza lapozgatása volt a feleletek előtt, a másik maga a feleltetés, amikor lehetősége nyílt mindenki előtt megaláznia a diákjait. Ennyi év távlatából már nehezen tudom felidézni a gyomorgörcsöt és azt az arcból induló, majd az egész gerincen végigfutó lángoló érzést, amit egy-egy flegmán, gonosz félmosoly kíséretében odavetett megjegyzése után éreztünk, de azt tudom, hogy az egyik osztálytársam annyira kiborult, hogy bepisilt az órán. Szerencsére senki nem vette észre, később mondta el nekem szégyenlősen a lányvécében, miközben megpróbálta a derekára kötött pulóverével leplezni a foltot.
Alapvetően azt gondolom, senkit sem lehet megalázni. Sem nyilvánosan, sem máshogy. De azért igenis durvább, igenis sokkal inkább elfogadhatatlan, ha valaki egy gyerekkel teszi ezt. A gyerekkor, a kamaszkor, és még a fiatal felnőttkor is olyan életszakaszok, melyekben a törékeny énkép és a még törékenyebb önértékelés még nem szilárdult meg. Ráadásul gyerekként és kamaszként önészlelésünk fontos építőelemeit jelentik a szülőktől, kortársaktól, rokonoktól kapott visszajelzések, ezért a bántó megjegyzések is sokkal nagyobb sebet ejthetnek. A drámai léptékben változó testben minden serdülő identitáskrízist él át, ilyenkor pedig elsősorban társas helyzetekből merítenek, a mások által feltartott tükörből próbálják kiolvasni, voltaképpen kik ők, mire vágynak és milyen képességeik vannak? Nem véletlen, hogy ebben a korban – és pláne manapság – kiugró a testképzavaros esetek és a hangulatzavarok előfordulása, különösen a lányok körében, ahol mindkettő jellemzőbb (szemben a viselkedészavarokkal, amik a statisztikák szerint inkább a serdülő fiúknál gyakoribbak).
Épp ezek miatt beszélnek manapság olyan sokat a bullyingról: nyilvánvalóan az is probléma – és nem ritkán tragikus következményekkel járó probléma – hogy felnőtt emberek gyalázkodó kommenteket írnak vagy durva megjegyzéseket vágnak a másik arcába, de a reszketeg önértékelésű fiataloknál az ilyesmi jóval könnyebben okoz súlyos károkat. Egy gyerek (és én ezt a kategóriát most legalább 20 évre kitolnám) kiszolgáltatott, védtelen. Vele szemben a felnőtt a hatalom birtokosa, kultúránkban pedig olyan autoritás jár neki, amivel túl gyakran él vissza, miközben a „szülői mindenhatóság” normája a legtöbbször láthatatlanná teszi a gyerekeket érő kegyetlenkedéseket, erőszakot. A gyerek sok szempontból törékeny (még akkor is, ha erősnek mutatja magát), és bár egy percig sem arról van szó, hogy ne lenne szilárd akarata, ne lehetnének meggyőződései, ne lehetne önálló, akkor sem érett meg arra, hogy mindig meg tudja magát védeni a felnőttek támadásaitól. A szülőktől, tanároktól érkező, becsmérlő megjegyzések, amik ostobának, szerencsétlennek, bénának titulálják a gyereket és egészen durva szavakkal tiporják sárba az éppen csak formálódó egóját lehet, hogy egy egész életre meghatározzák majd az illető önértékelését. És ha ez még még nyilvános színtéren is zajlik, a sértések legitimmé válnak, a megalázott gyerek célkeresztbe kerül, a helyzet pedig rövid idő alatt addig eszkalálódhat, míg egész seregnyi troll és zaklató tornyosul majd fölé. Az ilyesmit még felnőtt pszichével is borzasztóan nehéz elviselni, abba bele sem merek gondolni, hogyan néz mindezzel szembe egy gyerek.
Furcsa dolog, hogy annyi felnőtt van, akinek ezt el kell magyarázni. Aki úgy érzi, következmények nélkül gyalázhat valakit, aki szerint ma teljesen elfogadható undorítóbbnál undorítóbb jelzőket fröcsögni egy gyerekre. A hatalommal felelősség jár, és minden felnőtt felelőssége, hogy biztonsággal és szeretettel vegyük körbe a gyerekeket. És kiváltképp felelőssége ez a speciális pozícióban – például az oktatásban vagy a médiában – dolgozó embereknek, akiknek a hangja messzebbre elér.
Ha lehet ilyesmit kérni, igyekezzünk, hogy ne alázzunk meg senkit. Ez viszont már nem kérés: ne alázzunk meg egy gyereket.
