Beteg lett mindkét gyerek. Így óvoda helyett itthon töltötték az egész napot, végig az egy hét alatt, míg a telefonelvonás tartott. Így azért nehezített pályán indult a projekt. Ráadásul az első két nekifutás már hajnali 6.30-kor kudarcba fulladt. Miután a kisebbik, koránkelő gyermek az arcomra mászva érdeklődött, reggel van-e már, automatikusan nyúltam a telefonért megnézni, hány óra van. Ha már az időt megnéztem és közöltem a gyerekkel, hogy szó sincs róla, hogy reggel lenne, aludjon vissza szépen, azon melegében el is kezdtem pörgetni az Instagramot. Harmadszorra viszont sikerült!
Önsegítő trükkök
Azt már az elején tudtam, hogy ki kell kapcsolnom az üzenetjelzést, hogy ne kapjam fel a fejem minden rezgésre, és ne érezzek ellenállhatatlan vágyat arra, hogy azonnal megnézzem a telefonomat. Az évek alatt kialakult egy önsegélyező chatcsoportunk két anyukával, akikkel a stresszes napokat, órákat úgy vészeljük át, hogy tartjuk a lelket abban, akinél éppen drámaibb a helyzet. Az üzenetjelzés kikapcsolása azonban alapvetően jól bevált. Délelőttönként, míg elpakoltunk, sütöttünk, főztünk, játszottunk, tényleg nem került elő a telefon. Az orvoslátogatás, várakozás is mellettem volt, hiszen a tömegközlekedés alatt, ahol figyelnem kellett folyton a gyerekeket, vagy mesét olvasnom, esélyem sem lett volna elővenni a telefont. Tehát alapvetően hálás lehetek a sorsnak, hogy pont most betegedtek meg a gyerekek, hiszen ha egyedül közlekedek, szinte biztos, hogy a telefonnal szórakoztatom magam. De elérkezve az ebéd utáni alváshoz, elkezdtek gyülekezni a viharfelhők.
Rágógumi az agyamnak
Már amikor belevágtam tudtam, hogy a legnehezebb rész a délutáni és az esti altatás lesz. Egyik sem könnyű, mindkettő sokáig tart, és általában nagyon ideges vagyok a végére. A terv az volt, hogy a délutáni alvás alatt megpróbálok aludni én is, ezzel le is tudom a dolgot, nem kell telefon. Este pedig, amikor közel egy órát kell várnom, hogy elaludjanak, majd gyakorlom a jógalégzést, amire napközben úgysem lesz alkalmam így, hogy itthon vannak. Felemás sikerrel abszolváltam a tervet. Voltak napok, mikor Buddhára lélegeztem magam, és zen állapotban vártam, hogy szabaduljak, és voltak napok, mikor nem. Egyik ilyen alkalommal jöttem rá, hogy a telefonozás a gyerekaltatás közben az idegességemet és tehetetlenségemet vezeti le, tulajdonképpen rágógumit adok az agyamnak a napi sajtó olvasásával, lakberendezős képek nézegetésével és online vásárlással, hogy ne azon hergeljem magam, miért nem alszik már ez a gyerek.
A felismerés állítólag már félút a teljes gyógyulás felé, de hogy mivel hidaljam át teljesen a telefonnyomkodás hiánya által kiváltott űrt, azon még dolgoznom kell.
Határozott javulás
A játszóterezés alatt már nem igénylik annyira a társaságom a gyerekek, a barátaikkal, egymással építenek, rohangálnak, így be kell vallanom, előkerült néha a telefon. Könyvet is vihettem volna, ha eszembe jut. De örültem, hogy a lapátokat és a bukósisakot sikerült észben tartani. És ahogy a gyerekeim, leginkább én is a mamabarátnőkkel beszélgettem úgyis.
Az otthoni teendőkben viszont rendkívüli hatékonyság-növekedést eredményezett a telefonnyomkodás beszüntetése. Ha épp nem kellett legovárat építeni vagy mesét olvasni, kártyázni, hihetetlen tempóban tudtam megoldani régóta halogatott feladatokat, mint például a javításra váró ruhák megvarrása, a játékos fiókok kiszelektálása, rendrakás a könyvespolcon. Sokkal több dologra jutott idő, mintha elmélyültem volna egy-egy üzenetváltásban a barátnőkkel.
A legfontosabb és legnagyobb siker a kísérlet után, hogy egész héten nem hallottam a gyerekeimtől, hogy tegyem már le a telefonomat. Hiszen a legfőbb motivációm az volt, mikor a telefonmegvonásba belevágtam, hogy a gyerekeim ne egy telefonnyomkodó anya példáját lássák maguk előtt. Nem állok meg tehát az egy hét letelte után, arra törekszem, hogy ennél csak kevesebbet vegyem elő indokolatlanul a telefonomat, mint amennyit ezen az egy héten a kezemben volt.
Fotó: Profimédia/Red Dot
