2019. február 21. | KD

Kipróbáltuk: egy hétig nem káromkodtam

Biztosan van olyan, akiknek egy árva csúnya szó sem hagyja el a száját, de másoknak lételemük a (nevezzük most így) ízesebb beszéd. Kipróbáltuk milyen egy hétig visszafojtani a kitörni vágyó káromkodásokat. Kránicz Dorottya írása.

A káromkodásmentes hetem első napján anyukám épp azt újságolta, mennyire aranyosak voltak az autista gyerekek a csoportjában, mikor kaptak néhány percet a káromkodások szabad kieresztésére. Először még félve, kevésbé csúnya csúnya szavakkal próbálkoztak, aztán egyre hangosabban szakadtak fel belőlük a cifra káromkodások. A gyakorlaton egyébként az agresszió és az indulatok kifejezésével foglalkoztak (mielőtt még bárki megkérdőjelezné anyám pedagógiai módszereit), és bár meditáció is volt az óra végén, megkockáztatnám, hogy a gyerekek a kieresztett szitkok miatt érezték magukat sokkal nyugodtabbnak a foglalkozás végén.

Én hiszek a káromkodás felszabadító erejében, ráadásul az ilyen téren köztudottan találékony magyar nyelv rengeteg vicces és kreatív szóösszetétel alkotására ad lehetőséget. Mondhatnánk azt is, hogy káromkodni művészet, nincs ebben olyan sok túlzás. Ennek ellenére tudom, hogy sokan kimondottan zavarba jönnek egy-egy csúnyább szótól. Nekem erre nem igazán volt lehetőségem, mert még gyerekkoromban, állami gondozottakkal foglalkozó szüleim munkahelyén tanultam a káromkodást a srácoktól – általában erre szoktam fogni, hogy viszonylag sokat káromkodom.

Azért a káromkodásmentes héten is káromkodtam. Ez olyan automatizmus, amit nem lehet egy hét alatt kiölni, mondjuk az szerencsére már régebben rögzült, hogy bizonyos helyzetekben kerüljem a csúnya szavakat. De hogy a jóízűen anyázó barátaim mellett azt mondjam valamire, hogy “ja, az tényleg nagyon rossz” ahelyett, hogy… hát, amit mondanék, az nem könnyű feladat. Ráadásul nemcsak én éreztem rettentően furának a hirtelen jött viktoriánus erkölcsöket: amikor először megjegyezték az ismerőseim egy vacsorán, hogy milyen visszafogott vagyok, rögtön rávágtam, hogy csak azért, mert most nem káromkodhatok.

Írásban szerencsére könnyebb volt kitörölni a nagybetűvel begépelt káromkodásokat, de szóban már nagyon kellett figyelni, keresgélni a szinonimákat a kézre álló csúnya szavak helyére. Ez már egy tárgyilagos hangulatú beszélgetésnél sem olyan könnyű, de ha egy téma indulatokat vált ki, (mostanában azért sok ilyenről van szó) akkor egyenesen lehetetlen. Legalábbis nekem.

De szerintem ez nem is baj. Alapvetően azt gondolom, hogy a káromkodás (ha tényleg csak a nyelvet fűszerező indulatszavakról van szó és nem valakinek a szapulásához kellenek) ártalmatlan, szórakoztató és feszültségcsökkentő erejű nyelvi játék, aminek semmi köze az intelligenciához vagy a műveltséghez. Ha valami, akkor épp az intuitív feltételezéssel fordított korrelációt állapítottak meg, vagyis, hogy az intelligens emberek többet káromkodnak – de nyilvánvalóan kérdéses, mennyire hihetünk az ilyen “brit tudósok” jellegű kutatásoknak. Nem is ez a lényeg.

Hanem, hogy káromkodni nem bűn, de nem is menő, egyszerűen csak egy választott stílusérték, amit kedvünkre használhatunk, ha önazonosnak érezzük. Az pedig kifejezetten bosszant, ha valaki arra hivatkozik, hogy egy nőnek ne legyen “mocskos a szája”, mert a káromkodásnak kábé annyi köze van a nemi szerepekhez, mint a pitesütésnek vagy a focizásnak, bármennyire is másképpen gondolkodtak ezekről régebben. Egy hét káromkodás nélkül érdekes kihívás volt, de ha legközelebb meglátom, hogy pont be van zárva az étterem, amibe ezer év után végre alkalmam lett volna eljutni (ahogyan ezen a héten is történt) valószínűleg mindig több fog felszakadni belőlem, mint egy diszkrét “a csudába”.

Fotó: Profimédia – Red Dot

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód

Az #énjövőm folytatódik #énjövőm

Az #énjövőm folytatódik