Van egy ismerősöm, akiből csak úgy árad az életöröm, láthatósági kesztyűs kezével megdöngeti a kapukat, kővé száradt zsemlével hajigálja a macskákat és galambokat, morgással hergeli a kutyákat, a kiscsajoknak meg olyan cifrákat rikkant utána, hogy ott is elpirulnak, ahol ruha van rajtuk.
Jocó életörömének mi sem lehet jobb bizonyítéka, minthogy peckesen kapaszkodik a kukásautó hátulján, míg társa, egy százhúsz kilós mackó, rosszkedvűen folyik le a túloldalon. Jocó fülében mindig ott a fülhallgató, agyában mindig szól a hiphop, és ő tesz róla, hogy kihangosítsa a külvilág felé is a szabadszájú nótákat, hogy aszongya, savaszana, vasalana szüszenszésön, vantyudetyu kamanbebi prezentésön. Dala pattog a kövezeten, mint a megrúgott sörösdobozok, a gyerekek vidáman ébrednek tőle, és az ablakban lógva keresik Jocót, a korhelyek viszont fejükre húzzák párnájukat, és nyomdafestéket nem tűrő dolgokat dörmögnek a pihetollak közé.
A gyerekek kiváltképp azért lesik Jocó feltűnését, mert fogadásokat lehet kötni rá. Jocó ugyanis minden csütörtökön más sapkát visel, erre gondosan ügyel, RED BULLosat vagy NEW YORKosat vagy I’M GENTLEMAN vagy XOXO vagy XMAS feliratút. Lilát, pirosat, zöldet, pingvineset, tigriseset, autómárkásat, suttogafenyveszölderdőset. Flitteres sapit vagy bolyhosat is felvesz olykor, az egyiken rókaszínű pompom díszelgett, a másikat a perui indiánok szőtték, a harmadik varázslósityak volt Harry Potteréktől.
Semmi, ami emberi, nem idegen tőle: így foglalhatnánk össze Jocó sapkafilozófiáját, a baseballsapi még akkor sem marad el a fejéről, mikor a rekkenő nyárban patakzik alóla az izzadság. Patakzásban nem jut messzire, becsurog a hatalmas napszemüveg alá, majd kicsurog alóla.
Jocó a szabadidejét az utca végén lévő gyúrós parkban tölti, páros korláton röpdös és kézen áll, bármelyik félkarjával húzódzkodik, a trambulinon csavarszaltózik, az aszfalton fejen pörög. Gördeszkájával körbe-körbe száguld a kiépített betonpályán, ugrat, farol és szlalomozik, mint egy művész. LA LAKERS feliratú trikójából kivillognak szálkás izmai, még a nyugdíjas hölgyek meg a babakocsis kismamák is elismerően meglassítják lépteiket, mikor az öröm embere izmait ugráltatja.
Reggelente Jocó elnyomja a cigijét, felnyitja a kukák fedelét, és röntgentekintettel azonnal tud mindent az utcabeliekről.
A kakis pelusokat összeköti a babakocsis anyukákkal, a pizzásdobozokat a kótyagos egyetemistákkal, a macskaeledeles konzervet a totyogó nénikékkel, az energiaitalokat a nagyerős tetkósokkal, a Coca Colát, az utca nemzeti italát mindenkivel. Ebben az utcában egyetlen pepsis se lakik, ezt büszkén állíthatjuk. Kivetettük volna magunk közül, soha nem áll meg előttünk.
Lát Jocó bőven olyasmit is, amit nem mutattunk volna másnak. Előtte, akár az urológushoz belépve, legféltettebb titkainkat is feltárjuk.
A szépasszonyok a legyantázott szőrcsíkokat, sminkmaszatos vattagubancokat, gyanúsan szétnyúzott tüllbugyikat.
Kifogástalan urak fura foltokkal ékes alsógatyójukat.
Indulatosabbak a földhöz csapdosott tányérokat.
Kerül itt fültisztító pálcikák, sárgult fogselymek garmadája, levágott haj, kiesett fog, lyukas óvszer, átázott kötszer, minden, ami emberi, és mégis valami állatira emlékeztet inkább.
Jocó mesteri szimattal mentett ki olykor egy-egy használható darabot, főleg sapkákat, antik tárgyakat, üres üvegeket, ezt-azt, a tarka áradatból.
Talált már minőségi parfümöt, teljes üveg whiskeyt, működő habverőt, szinte hibátlan bukósisakot, cirkalmas régi könyvet, mindent és bármit. Épp csak aranyrudat meg bankbetétet nem, szokta hozzátenni nyihogásszerű hahotával, mely úgy röpdösött utána, akár télen a sála.
A véres törülközőket nem először, nem másodszor nézte sötéten lobogó haraggal, melyet nekünk kell napszemüvege mögé képzelnünk. Öklét egy bizonyos ablak felé emelte, és azt sziszegte, ne kerülj a kezem közé, gyáva féreg! Az öröm ilyenkor szűkölve tágult tőle, mint idétlen öleb.
A többit úgy kellett összeraknunk elemekből.
Volt, aki állította, hogy Jocót a rendőrök igazoltatták, de nem vetették le vele sem a napszemüvegét, sem a sapiját. Talán nem tulajdonítottak nagy jelentőséget ennek az azonosítás-dolognak, hisz Jocóról mindenki tudja, hogy ő Jocó. Vagy Jocó a személyije fotóján is napszemüvegben és sityakban feszít, ami hát mekkora menőség lenne már. Faggatták ott az utca közepén, de ő kitárt karral, szélesre tárt láthatósági kesztyűkkel jelezte, hogy mit tudhat bármiről, ami errefelé történik, csak eltakarítja az emberi hulladékot, bármit is jelentsen ez, nélküle nyakig lennénk a bajban.
Más látta korábban Bárány urat rémülten kikászálódni a kukásautó szemetei közül.
Megint más azt erősítgette jelentőségteljesen, hogy Bárányné nem használ annyi alapozót, mióta az urát nem látják, és ez az egybeesés nem lehet a véletlen műve.
Akadt, aki szerint Jocó egy zsákot rugdosott le a lépcsőn a harmadikról, de csak megbízhatatlan források állították, hogy az a zsák feltűnően hasonlított Bárány úrra, és üvöltése betöltötte a lépcsőházat.
