Pfliegel Dóra: Anyunak beveszed

2019. február 12. |

A Feleséged története című könyv szerzője, Pfliegel Dóra új, ősszel megjelenő regényéből mutat meg nektek egy részletet.

Nem tudom, mikor szólalt meg bennem a másik énem. Ahogy azt sem tudom, hogy már a születésemtől fogva bennem volt, és csendben megvárta az alkalmas pillanatot, vagy én magam építettem fel, és hívtam segítségül. Hogy mocorog bennem valaki más is, azt a fiam születésénél fedeztem fel magamban. De nem, ez nem egyértelműen az anyasággal volt összefüggésben. Az is lehet, már előbb igyekezett ez a másik hang megszólalni.

Van egy erős pillanat, ami olyan élesen él bennem, hogy ha felidézem, rendesen érzem a tűző nap sugarát a verandánkon. Szóval most ott vagyok, jó huszonöt évvel ezelőtt. Nézem, ahogy anyám megritkult, vérvörösre festett rövid haja közt megvilágítja a feje búbját a késő őszi délutáni fény. Ő hatvanéves, én tizenöt körül járok. Későn szült. Csodaszámba ment, hogy egyáltalán teherbe tudott esni. Muszáj volt neki, ugyanis a nővérem meghalt tíz évesen. Gondolom kellett egy másik gyerek, akiért van értelme maradni. Ha nem jöttem volna össze, már anyám is a föld alatt lenne. Soha nem meséltek nekem a nővéremről. Azt mondják, ezzel próbáltak megóvni. Fájó, amikor az igazságtól próbálnak megóvni, mert így alkotsz magadnak egy alternatív, saját valóságot, ami lehet sokkal gonoszabb és véresebb az igazinál. Nővérem szobájához nem nyúltak, oda én csak évente egyszer mehettem be, a születése napján. Anyám azt mondta, azt ünnepeljük, hogy megszületett, ne azt, hogy meghalt. Ezért nálunk halottak napja sem volt. A nővérem urnája anyám éjjeliszekrényén áll. Előtte egy fotó, rajta egy göndör, szőke, teli vigyorú kislány. Én barna vagyok, vastag sötét szemöldököm van. Kevés mosolygós kép készült rólam. Az éjjeliszekrényemen egy hatalmas mappa van, és néhány szénceruza. A szomszédunk lányától hallottam ezt-azt a balesetről, meg aztán arról is, hogy anyám a temetés után fél évvel elment apámmal egy drága magánkórházba, majd kilenc hónapra felköltözött a padlásszobába, hogy amit betettek az orvosok, az ott is maradjon. Szóval igazából lombik gyerek vagyok. Gondolom, a tragédia után nem tudtak egymáshoz nyúlni. Valószínűleg ez azóta sem változott. Bár nagy néha elkaptam egy-egy mosolyt köztük, amit akkor váltottak, ha ránéztek a rajzaimra, vagy ha megnyertem valami iskolai versenyt. Apámnak az ivás lett a mániája, anyámnak meg jobb híján én. Mosolyt mostanában csak akkor látok, ha a gyerekkel hétvégente meglátogatjuk őket.

Szóval a pillanat, amikor először moccant bennem valami ismeretlen, az első menstruációmkor történt. Későn jött meg, az utolsó voltam az osztályban. És mivel mellem nem sok volt, anyám meg mindig rövidre vágta a hajamat, úgy gondoltam nekem sose fog megjönni, hiszen lassan a természet is inkább fiú számba vesz, mint kamaszodó kislánynak. Utáltam a rövid hajamat, de hamar felfogtam, anyámért viselnem kell. Mindent megtett, hogy ne emlékeztessem Lilikére. Úgy látszik, nem volt elég, hogy teljesen kontrasztos színekkel áldott meg a jóisten, az igazi az lett volna, ha fiúnak születek. Vagy ha egy az egyben Liliként jövök a világra. Tehát azon a bizonyos napon a verandán állunk, érzem anyámon a feszültséget, hogy most valami olyan fog történni, aminek a létjogosultságában ő sem biztos. Megfontolt, lelkiismeretes asszony, és a legjobbat akarja nekem, így nem tehetek mást, minthogy bízom benne. Leülünk a rattankanapéra. Anyám belekezd. Most, hogy nagylány lettél, nagyobb biztonságra van szükséged. Kicsit félek, mi következik, sorjáznak bennem a lehetőségek. Magántanulóként folytatom a sulit, nem mehetek közösségbe, vagy lehet, kapok egy erényövet, a kulcsát pedig elássák a kertben és majd a 25. szülinapomra előkotorják a föld mélyéből? Aztán meglátok a tenyerében egy rózsadíszes kis szelencét. Nagyon tetszik, egyszerre cuki és nagylányos. Kinyitja. Kétféle tablettát látok benne. Egy kis fényes halvány sárgát és egy fehér, fél tablettát, egészben ovális lehet. Itt ez a nagy pohár narancslé, ezzel vedd be. Mostantól minden nap ezeket a vitaminokat kell szedned. Ezt a kis gömbölyűt én adom majd reggelente, mert ezt kúraszerűen kell alkalmazni. Minden hónapban egy hetet kihagyunk, és utána újra szedheted. Azt hiszem a vitamin szó volt, ami kimozdított a biztonságosnak hitt szituációból. Mert sokféle vitamint szedtem már akkor is, de egyik sem hasonlított ezekre. Akaratlanul összeszorítottam a számat, nem nyúltam a pohár felé. Anyám kivette a dobozból a szemeket, rám mosolygott. A gyerek meg úgy működik, hogyha az anyja rámosolyog, akkor ellágyul és engedelmeskedik. Így a tenyerembe vettem a tablettákat, a fél tablettán láttam pár betűt is, az X betűt jól meg is jegyeztem, hisz X-vitaminról még nem hallottam. Aztán a narancslével bevettem. Miközben nagyot nyeltem, éreztem, ahogy valahol a mélyemből valaki azt üvölti, ne tedd. De elcsitítottam. Emlékszem, próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy ezek biztos felnőtt nőknek való vitaminok, azért néznek ki annyira másnak, és most, hogy nő lettem, ezekre van szükségem. És igazság szerint működtek a vitaminok. Nyugodtabb voltam, mint valaha, jókat aludtam, és percre pontosan jött meg a menzeszem 28 naponta, nem úgy, mint a többi lánynak, akik összevissza véreztek, mert nem állt be nekik még rendesen. Ja, és végre a pattanások is elmúltak. Csak valahogy kevésbé volt kedvem rajzolni, és a kortársaimmal sem találtam a közös hangot, mert mindig csak a pasikról beszéltek. Azok meg engem nem érdekeltek. A hajamat viszont ettől a naptól kezdve nem vágta le anyám, és megkaptam életem első merevítős melltartóját.

Fotó: Senger Nikolett

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek