Amikor Zita felhívott, elvihetik-e a nagyobbik lányomat színházba, óvatosan azt feleltem: köszönjük a meghívást, majd még megkérdezem, van-e kedve menni. Zita a lányom barátnőjének anyukája, az a típus, akit pozitív gondolkodásúként mutatnánk be, akkor is, ha sejtjük, gyermekét egyedül nevelő nőként e pozitív gondolatokig rögös úton jutott. Amúgy csupa mosoly és aktivitás. Lenyűgözött, amikor egyszer azt mondta magáról: most ugyan nem a szakmájában dolgozik, amit nagyon sajnál, de külön energiát fektet abba, hogy megtalálja jelenlegi munkájában a humán értékeket.
Nem is különbözhetnénk jobban. Íróként lételemem a csendes megfigyelés, egyáltalán nem zavar az úgynevezett semmittevés, mert általában fejben dolgozom, az emberek társaságát pedig gyakran kerülöm. Zitához képest mizantróp vagyok. A gyerekeimet sem viszem folyton programokra, szeretem, ha eljátszanak kettesben, meggyőződésem, hogy akkor a legboldogabbak, amikor órákon keresztül ez megy a gyerekszobában: „mondjuk, hogy…”
De természetesen nem kárhoztatom őket örök bezártságra, és örülök, ha a barátaik hívják őket. Egyáltalán: ha vannak barátaik. Szóval abban maradtunk: még beszélünk. „Jó, akkor a nagymamával!” – búcsúzott Zita, és én kissé zavarodottan tettem le a telefont. A nagymamával mennek színházba? Mármint: négyesben? Vagy csak a két lány és a nagymama? Na, majd kiderítem.
Délután a lányomért menet összefutottam Zita lányával, Nonóval. Harsányan üdvözölt, a másnapi színházlátogatást tervezgette. Igyekeztem jelezni: ezt előbb még meg kell beszélnünk otthon. Addig is árulja el: hogy is kerül a nagymama a képbe? Ő is megy? Vagy csak ő lesz velük mint felnőtt? Ő is, állította Nonó, meg az anyukája is. Megnyugodtam: igazság szerint, mivel nem ismerem Nonó nagymamáját, nem szívesen engedtem volna el vele a lányomat. Nem azért, mert akármilyennek képzelem az ismeretlen nagymamát – sokkal inkább azért, mert tudom, milyen a lányom. Hogy nem biztos, hogy szól, ha pisilnie kell. Hogy képes csendben végigszorongani egy előadást, ha valamitől megijed. Ilyesmiknek nem szívesen tenném ki.
Az iskola folyosóján igyekeztem négyszemközt megkérdezni a lányom, egyáltalán van-e kedve a színházhoz. Van, bólogatott. Abban maradtunk, rendben, akkor este még felhívom Zitát, és megmondom neki. Fel is hívtam, nagyon örült. Azért rákérdeztem: akkor hogy is került a nagymama a képbe? Ja, hát hogy ő vinné a két lányt, mert Zita nem ér rá. Ennek annyira nem örülök, vallottam be, de nem akartam a telefonban hosszasan hezitálni, ezért azt mondtam: jó, akkor kérem a nagymama telefonszámát, és Zita is adja meg neki az enyémet. Zita megnyugtatott, hogy a lányom és a nagymama amúgy már ismerik egymást.
Tényleg ismered Nonó nagymamáját? – tettem fel a kérdést a telefon után. Ha lehet igent bizonytalanul mondani, hát a lányom úgy mondta. Találkoztál már vele? Igen, leheli a gyermek. Én kezdek irtó ideges lenni. Légy szíves, válaszolj egyértelműen! Néz rám nagy, ártatlan szemekkel, és nem mond semmit. Fáradt, persze, hiszen a különórás nap végén járunk – végünket járjuk mindannyian. Egyértelmű válaszra várva addig kérdezgetem, míg elbőgi magát. Én rossz anyának érzem magam, és miközben mardos a lelkiismeret-furdalás, hogy elveszem a gyerekem kedvét egy egész jó programtól, folyamatosan szól bennem egy vészcsengő: de hát nem engedhetem el egy idegennel!
Abban maradunk, hogy alszunk egyet az egészre.
Reggelre meggyőzöm magam: hadd menjen az a gyerek színházba, majd legfeljebb még felhívom a nagymamát, legalább ennyire ismerjük meg egymást. De a lányom reggelre szintén meggyőzte magát: tulajdonképpen nincs kedve menni, a színház messze van, a táskát Zitáéknál tennék le, mire a színházból Zitáékhoz és onnan haza keveredik, nagyon késő lesz… Nincs kedve, és ez az utolsó szava. Megkönnyebbülve értesítettem Zitát. Mert bármilyen furán néz ki, amikor az „idegen” valójában valakinek a valakije, továbbra is azt mondom: nem szívesen engedem el a lányomat egy olyan felnőttel sok-sok órára, keresztül-kasul a városon, akit nem ismerek.
A sors iróniája, hogy ugyanakkor, amikor a cirkuszról kellett döntenünk, én egy másik kérdésen is dilemmáztam. A kisebbik lányomat (4 éves) felkérték egy aprócska filmszerepre. Csak sétálnia kellett volna a szerep szerinti anyjával, megtanulandó szövege, egyéb feladata nem lett volna. Mégis úgy éreztem, nem akarom ezt ráerőltetni, hacsak nincs hozzá igazán kedve. Erre azért volt némi esély, mert szép „nénik” társaságában általában jól érzi magát, és az anyát játszó színésznő igazán szép lány. Mutattam is neki fényképet róla, de nem érdekelte különösebben. A rendező azt mondta, oldódással, ismerkedéssel együtt két órát szán a forgatásra: elképzeltem, hogy elutazunk a helyszínre, aztán mégsem jön az a bizonyos oldódás… Könnyen nemet mondtam.
Bár követtem el hibákat, végül is mindkét döntésben megnyugodtam. A gyerekeim érdekeit tartottam szem előtt, és ez a legfontosabb. Egy gondolatkísérlet erejéig azért feltettem magamnak a kérdést: akkor is nemet mondtam volna, ha az idegen egy „híres ember”, akiről eleve csupa jót feltételezek? Akkor is, ha a rendező egy híres rendező, ha a színésznő egy híres színésznő? Remélem, igen.
