Tamás Zsuzsa: Szerelmünk, Pán Péter

2019. február 01. | marieclaire.hu

Költő, meseíró, szerkesztő. Tamás Zsuzsa elmeséli, hogyan barátkozott meg felnőttként Pán Péterrel, akivel gyerekkora óta hadilábon állt.

Amikor rájöttem, hogy a hétéves lányom egy rajzfilmsorozat hatására beleszeretett Pán Péterbe, elkeseredtem némiképp. Nem azért, mert egy rajzfilmhősbe lett szerelmes: ilyesmi velem is előfordult gyerekkoromban. De konkrétan ezt a sorozatot alig bírtam elviselni, különösen az egyik szinkronszínész élettelen hangszíne miatt. És a legnagyobb baj még csak nem is ez volt, hanem az, hogy Pán Péterrel egészen kicsi korom óta hadilábon álltam.

Emlékszem arra az estére, amikor sírva fakadtam a Pán Péter történettől, emlékszem, hogy soha többé nem akartam hallani róla, a könyvet sem akartam látni. Ez utóbbi kívánságom viszonylag könnyen teljesült: egy nyári este volt, amikor anyukám fel akarta olvasni nekem, a könyv pedig ott maradt a kis nyaralóban, és az évek során ugyanolyan eleme lett a berendezésnek, a könyvespolcnak, mint az elektroncsöves rádió, amelyet szintén csak hevesen dobogó szívvel mertem megközelíteni, bár a rádió titka inkább vonzott, míg a könyvé továbbra is taszított.

Nehéz egy gyerekkori élményt pontosan leírni, mert a felnőtt szavak csak udvariasan körülírják azokat az elementáris érzéseket, amelyekkel egy kisgyerek teljes lényével küzd: valójában nem sírva fakadtam Pán Péter történetétől, hanem megszakadt tőle a szívem. De amikor a lányom beleszeretett Pán Péterbe, elhatároztam, hogy szembenézek ősi ellenségemmel, megismerem őt, hogy megismertethessem a lányommal is.

A gyerekekkel rendszeresen járunk könyvtárba, és egy alkalommal, míg ők böngésztek, a magyar szerzőjű mesekönyvek polca elé álltam, és a T betűnél keresni kezdtem a ciklámenszínű könyvgerincet, a „magyar” Pán Pétert, Tótfalusi István átiratát. Mindezt persze már nem gyerekkori emlék alapján: én csak a borítóra emlékeztem, a színére, Würtz Ádám rajzára, a neten azonosítottam be a kötetet. Szinte remegő kézzel ütöttem fel a könyvet, félve-mohón kerestem a borzalmat, a fájdalmas sorokat. Ezt találtam: „Mikor késő este lett, az asszony hirtelen a homlokához kapott: biztosan éhes már a fiacskája! Tejbekását főzöt (…). Gyanús volt neki, hogy nem hallja a szuszogását. Lámpást gyújtott, és a szívverése is elállt a látványtól, amit az imbolygó lámpafény elébe tárt: üresen állt a kiságy, a takaró félrehajtva.”

Nem is olyan rémes, igaz? De én gyerekfejjel túlságosan is jól értettem ezeket a sorokat, és gyereklelkemet átjárta egy csecsemőjét elveszítő anya fájdalma. Felnőttként már nem csak sejtelmem volt gyászról, veszteségről, és féltem, a szöveg óhatatlanul feltép majd sebeket. Mégis nekiláttunk az olvasásnak, és sokat köszönhetek a kislányomnak, akinek a szemén keresztül kicsit kalandosabbnak, kicsit ártatlanabbnak élhettem meg ezt a történetet, amely – erről meggyőződtem – nem nélkülöz a halálra utaló motívumokat. Ez nem is csoda: a szerző, James Matthew Barrie bátyja meghalt a 14. születésnapja előtt egy nappal, és a kis Barrie azzal vigasztalta édesanyját, hogy megpróbált bátyja helyébe lépni, míg az anya megnyugvást lelt abban az elképzelésben, hogy halott fia soha nem nő fel, soha nem hagyja el őt.

A kislányom ezekről a borús tényekről mit sem tudott, és Sohaországot sem egyfajta másvilágként értelmezte. Egyik este mégis azt kérdezte tőlem eltöprengve: „Ezt a könyvet egy nő írta?” Akkor már javában a Wendy-sztoriban jártunk, és miközben ő továbbra is remekül szórakozott Pán Péter viselt dolgain, én csak kapkodtam a fejem, hány és hány emléket ébreszt fel bennem a mese, hány énemet szólítja meg: az anyát, a nővért, a kislányt. Mintha tényleg nő írta volna.

Amikor aztán Pán Péter utoljára találkozik Wendyvel, aki már „nem a kislány volt, akinek Péter összetörte a szívét, hanem egy felnőtt nő, aki mosolygott ezen az egészen, de azért könnyes mosoly volt ez” – akkor bennem is megtört a szöveggel szembeni ellenállás, és hagytam, hogy hasson rám. És újra megríkatott, de máshogy, mint először. Eszembe jutott egy kisfiú a múltból, aki ipszilonnal írta a becenevét, hogy menőbb legyen. Amikor egy osztálytársunk azt mondta: szinte hallja, hogy én ipszilonnal ejtem a nevét, arra gondoltam pirulva: amit hallasz, az nem az ipszilon. Aztán más iskolákba jártunk, felnőttünk, el is felejtettük egymást, ahogy az lenni szokott. Azon sírtam, hogy egyáltalán eszembe jutott.

Egyébként nemrég összefutottunk, váltottunk pár szót. Dedikáltam neki a kötetemet. Ipszilonnal.

Tamás Zsuzsa eddigi írásait ITT olvashatod!

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Hidas Judit: A tehetség védelmében a tehetség

Hidas Judit: A tehetség védelmében

Lombikozás negyvenen túl lombik

Lombikozás negyvenen túl