Csernus Imre: „A tudatosság az első, amire szükségünk van”

2019. július 18. |

A magyar nők nem éppen derűsek, a férfiak érzelmi intelligenciája alacsony, de fejlődik, a szülők pedig elhalmozzák a gyerekeiket, és fel sem mérik, hogy milyen traumák várnak emiatt a gyerekeikre. Az ország egyik legismertebb pszichiátere új könyvében nyíltan ír arról is, hogy mit érzett, amikor felfedezett egy daganatot az arcán. Dr. Csernus Imrével a műtétje után beszélgettünk a boldogságról, az őszinteségről és az elfogadásról.

Túl van az operáción, hogy érzi magát?

Alakulok. Éppen most is egy jégpárna van a nyakamon.

Változott önben valami?

Semmi.

Ez a daganat inspirálta az új könyvét?

Nem, abszolút nem. Úgy indult, hogy észrevettem azt, hogy nagyon sok ember úgy él, mintha kilenc élete lenne, mint a macskáknak. Sokszor nem foglalkoznak azzal, hogy ebben az egy életükben ténylegesen megtesznek-e mindent vagy sem. Annyira adva volt a cím: Egy életed van. És a kérdés: mindent megteszek ebben az életemben, amit tudok? Vagy az életem jelentős részében megoldatlan, félelmekkel teli konfliktusaim vannak, miközben látszólag mutatom, hogy élek, de valójában nem is? Mert egy fontos dolgot elfelejtek, azt, hogy mit jelent szívvel-lélekkel élni, jóban, rosszban.

Többször visszatér a könyvben arra, hogy az emberek nem boldogságban élnek, hanem maradnak a biztonságos, megszokott közegükben. Önnek mit jelent a boldogság?

A boldogság első lépcsője, hogy én jól érzem magam a bőrömben. Ez a jó érzés olyankor alakul ki, ha megvan a belső békém, amikor nemcsak a pozitív dolgokban érzem jól magam, hanem a kellemetleneket is megoldom. Tehát bárhogy is alakítom az életemet, jöhetnek a sikerek meg a kudarcok, én ezeket megfelelően tudom megélni. Ennek hozadékaként alakul ki a kisugárzásom. A második lépcső az, hogy találkozhatok valakivel, akinek szintén van ilyen kisugárzása. Két ilyen ember találkozását hívom én társkapcsolati boldogságnak. Ha ez nincs, akkor az a támaszkodásból származó biztonságérzetem.

Ehhez elég stabil önbizalomra van szükség.

Igazából az önbizalom csak hozadéka a tudatosságnak. Azt gondolom, hogy a tudatosság az első és legfontosabb, amire szükségünk van, mert ugyan lehet úgy élni, hogy ahogy esik, úgy puffan, de ennek az a hozadéka, hogy néha lesz sikerélményem, de sokszor nem lesz. A több kudarcélmény viszont óhatatlanul leradírozza az önbizalmamat. Ha nincs tudatosság, akkor hogyan tudom élni az életemet? Sodródva.

Éppen ma délután, a falu szélén láttam egy Ferrarit – nagyon sok embert itt, vidéken is beszippant a fogyasztói társadalom vélt értékei után való rohanás. És ha a fogyasztói társadalomban élve nem rendelkezem tudatossággal, az nagyon komoly csapdahelyzetet generál nap, mint nap. Így észre sem veszem, hogy mit csinálok, mert belecsúsztam abba a helyzetbe, hogy látszólag jól vagyok, pedig akármilyen jó autóból szállok ki, valójában nem vagyok jól.

Mindeközben felsővezetők hagyják el a munkájukat, lépnek ki a darálóból. Ők jó úton járnak affelé, hogy elérjék a boldogságot?

Ők elérik a belső békéjüket. Van az a mondás, hogy azért jöttünk erre a világra, hogy a külső és belső környezetünket széppé tegyük. A külső környezetünk szebbé tétele szerintem azt jelenti, hogy a világhoz hozzáteszünk valamit, amelyben hiszünk. Ezt hívjuk alkotásnak vagy teremtésnek. Tehát hiába ül valaki egy irodaházban felsővezetőként és keres sok pénzt, ha már nem szereti csinálni és nem érzi, hogy a munkájával teremtene, az rossz.

Mikor jön rá erre az ember a hétköznapok sodrásában? Kevesen ismerik csak fel.

Pedig nagyon egyszerű a felismerése: amikor kijelentem, hogy jól vagyok, de már nem tudok hozzá szívből mosolyogni. És mostanság nagyon sokan csak mondják, hogy jól vannak, de nem látjuk az arcukon, hogy tényleg jól lennének.

Évek óta folyamatosan járja az országot, előadásokat tart, általában teltházzal. Lát bármilyen pozitív változást az embereken?

Igen. Két fontos motívumot vettem észre: az előadásokon egyre több a pasi, és egyre több a fiatal, akár a 18 év alatti is. És ez jó. Jelzésnek jó. Több évvel ezelőtt, amikor meghívtak a VOLT Fesztiválra, legnagyobb megdöbbenésemre 3-400 látogató jött el az előadásomra. Idén nagyobb helyszínt is biztosítanak a nagy érdeklődés miatt. Amióta járom az országot, azt próbálom megmutatni, hogy mit jelent szívvel-lélekkel élni, amit érzek, azt kimondani, és vállalni érte a felelősséget. Azt gondolom, hogy ezt bárki megteheti.

Mégis úgy tűnik, hogy nem merünk vagy nem akarunk őszinték lenni. Miért?

Az az ember, aki másokkal nem őszinte, az önmagához sem az. Aki pedig önmagához sem őszinte, az a környezetével sem tud őszintén kommunikálni. Mindent elkövet, hogy meggyőzze saját magát: én jól vagyok, a párom rendben van, a munkám baromi jó… A legtöbb ember fél változtatni, tudatosan beleugrani az ismeretlenbe, meg alapjában véve fél az ismeretlentől, ezért választja a könnyűnek látszó utat. Aztán a fejlődése során rá fog jönni, hogy ha ezt vagy azt nem tapasztalta volna meg, akkor nem fizette volna ki a tanulópénzt.

Ez elkerülhetetlen?

Igen, ez elkerülhetetlen. Most is beszéltem olyan szülővel, aki kinyalja a fia fenekét, és csodálkozik, hogy a tinédzser gyereke abszolút nem tiszteli és nem becsüli. Rettenetesen sok szülő van, aki azt hiszi, hogy jót tesz azzal, ha anyagi javakkal elhalmozza a gyerekét, miközben nem tanítja meg a munkára vagy akár a fájdalmak megfelelő kezelésére.

Mi erre a megoldás?

Az első lépés, hogy a szülő önmagában tegyen rendet: ha a gyerek nem látja, hogy az apja szeret élni, akkor nem fogja érezni a szavaiban a hiteles töltetet. Tehát, ha a szülő nem változtat önmagán, akkor a gyerekére súlyos traumák várnak.

Azt is írja az új könyvben, hogy a szülők nem tudják, mit vállalnak, amikor gyerekük lesz. Anyáink, nagyanyáink, az előző generációk jobban tudták?

Nem tudták ők sem. Az egyetlen előny, amellyel ők rendelkeztek: sokkal több idejük volt egy döntés meghozására. Nem éltek ilyen irtó gyors tempójú, ingerekkel teli világban. Ma viszont nincs idő arra, hogy egy döntés előtt mérlegeljek, most azonnal szükséges dönteni, mert egyébként vagy felborulok, vagy trauma ér, esetleg félreértenek. Ezzel a negatív attitűddel érek haza, és a dühömet, a frusztrációmat otthon töltöm ki.

Ön szerint hogyan működik jól egy család ebben a tempóban?

A tudatos ember, aki megfelelően tudja menedzselni az életét örömben és fájdalomban is, az sokkal gyorsabban hoz meg egy megfelelő döntést. Itt nem racionális döntésekről beszélek elsősorban, hanem érzelmi konfliktusokról. Nekünk, magyaroknak hiányos az ismeretünk az érzelmi intelligencia fejlesztésében. Racionális szempontból nagyon kreatívak meg ügyesek vagyunk, az érzelmi szempontú értékteremtés viszont elsikkad, pedig én ezt ugyanolyan fontosnak tartom.

Sokat ír az elfogadásról, pontosabban annak hiányáról is. Ez változik valamilyen irányba? A fiatalok között mit tapasztal?

Nem vagyunk nyitottak az újra. Azonban elmondható, hogy alakul egy olyan generáció, amelynek a tagjai megtapasztalják a gyors kiteljesedést – ezáltal ki is égnek, sokkal gyorsabban, mint a szüleik –, de rájönnek, hogy az életben vannak egyéb fontos érzelmi töltetek is. Ez a generáció racionális szempontból nagyon gyors, ezt eredményezi az online felületek használata, de nem biztos, hogy a kreativitásuk is ugyanígy fejlődik az élet egyéb területein: abban a pillanatban, hogy valami kilendíti őket a komfortzónájukból, ott bizony berezelnek. Ez annak köszönhető, hogy a szülők kinyalták a feneküket: nem tanították meg őket arra, hogy mit kezdjenek azokkal a hiányos vagy fájdalmas dolgokkal, amelyek a saját életükben is ott vannak. A látszólagos értékek utáni rohanásban egyszerűen nem marad idejük önmagukra. Meglátjuk, hogy ez az új generáció hova jut 20-25 év múlva.

Azt is írja, hogy a magyar nőkből nem sugárzik a derű. Miért?

Inkább a maszkulinitás sugárzik belőlük. Nekem azzal nincsen bajom, ha valaki „tököt növeszt”, csak ha ezt haza is viszi. Itt az a kérdés, hogy az illető önmagát a saját szemében hitelesnek érzi-e. Ha igen, akkor ott a belső derű. Ám ha ez nincs, akkor csak egy olyan felvett attitűd van, amelynek végeredményeként az illető nem érzi jól magát a bőrében.

Van, akinek nincs más választása…

Nem igaz, hogy csak ez az egy út van. A választás lehetősége mindig megvan. Nincs azzal semmi gond, ha egy nő maszkulin attitűdöt ragaszt magára, csak készüljön fel arra, hogy azt fogják gondolni róla, hogy kemény, erős, ügyes, menő csaj. De tényleg az? Miért nem tartja tiszteletben a nőiességét? Ha fizikálisan tiszteletben tartja, például azzal, hogy eljár kondizni meg laktóz-, és gluténmentesen étkezik, akkor miért nem hisz önmagában nőként? Szerintem a nő elsősorban nő, második szerepkörben pedig anya. Hiszen csak annyit tud az anyaságba beletolni, amennyire önmaga felé viseltet nőként.

És mi a helyzet a férfiakkal?

Fejlődik az érzelmi intelligenciájuk. Persze ennek a lecsengése szerintem kb. 25 év, ezek a fiatalok egyszer szülők lesznek, remélem, másféle attitűddel állnak majd a gyerekeikhez. És így hátha kialakul egy olyan populáció, amelynek révén egy szépen élő ország leszünk érzelmi szempontból is.

Így a pesszimizmusunkat is le tudjuk majd vetkőzni?

Egyértelműen. A pesszimizmusról elsőként a gyáva ember jut eszembe, aki körülbástyázza magát mindenféle racionális érvvel. Az optimista meg azt mondja, hogy jó, oké, lehet, hogy ráfázok, és akkor mi van?! Megoldom. A pohár úgyis félig van… tele. (nevet)

Az interjú az augusztusi Marie Claire-ben jelent meg!

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

A magány egyetlen gyógymódja egyedüllét

A magány egyetlen gyógymódja