A kocsi hideg, a párás ablakon keresztül a kalauz alakját lesem, jobb kezével a tarkóját dörzsöli, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, és percenként az órájára néz. Egy magas, ősz hajú férfi lép elé, szavak nélkül is értem, bizonytalan, nem tudja, melyik vonat az “övé”. A kalauz a vonatra mutat, a magas férfi megfordul, és felszáll arra a kocsira, amiben én is ülök. Lassú mozdulatokkal körbenéz, illedelmesen köszön, majd mellettem foglal helyet. Csalódott vagyok, szeretnék egyedül utazni, gondolkodni, bámulni, de nem akarom megsérteni azzal, hogy átülök.
A vonat még hosszú percekig nem mozdul, a férfi türelmetlenül fészkelődik, egy újságot lapoz hangosan, sóhajtozik, a bőröndjében matat, zavartan feláll, kimegy, bejön, majd nem bírja tovább a csöndet, kirobban belőle egy kérdés:
– Ne haragudjon, ugye biztosan ez a vonat megy Tatára? – majd egymás után többször is bocsánatot kér, nem szokott ő vonatozni, utoljára főiskolás korában utazott kötött pályán, most is csak azért kell, mert a fia nem engedi, hogy autóba üljön. Aztán hosszú szünetet tart, mintha arra várna, hogy megkérdezzem: miért? De nem vár meg, válaszolni se enged, nagy levegőt vesz, és kiszakad belőle az elviselhetetlen mondat: – Tegnap halt meg a feleségem, itt, a szomszéd utcába, a Kék Golyóban – mutat a kórház irányába, de a mondatot már nem tudja befejezni, arcát elborítják a könnyek, állkapcsa satuként zár össze, erőlködik, hogy elfojtsa könnyeit, miközben lélegezni próbál.
A fájdalmas vallomás kitaszít a hajnali álmosságból, a szívem hangosan dörömböl, a szemem megtelik könnyel, a fogaim egymásnak feszülnek, próbálom legyőzni a sírást. Agyam lassú fogaskerekei gőzerővel dolgoznak, keresem a megfelelő szavakat, de nem jönnek. – Őszinte részvétem! – súgom neki halkan, miközben pontosan tudom, mindezzel mit sem ér. A fejem hirtelen megfájdul, az agyam vajúdik, hideg veríték borítja el a hajam tövét, nem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogyan segítsek egy embernek, akinek pár órával ezelőtt még volt egy társa.
A Budapest-Tata járaton ezen a ponton hirtelen megáll az idő. A férfi előre hajol, összefont karjaival a gyomrát szorítja, és hagyja, hogy arcáról lassú esőcseppek formájában hulljanak a fekete linóleumra a könnyek. Közelebb ülök hozzá, arcának minden barázdáját közelről látom: ajkai kicserepesedtek, szemei vörösek, borostája többnapos, vonásaiban jámborságot látok, és érzem, nemcsak a hallgatóságot szomjazza, de egy segítő kezet, ami megtartja, felemeli, megrázza és megvigasztalja, minden rendben van, csak rosszat álmodott.
-Tizenhat évesen már ismertük egymást – töri meg váratlanul a csöndet. Csak az ajka mozog, tekintete egy távoli mozifilmre mered, és megosztja velem az elmúlt ötven év legfontosabb állomásait. Gimnazista volt, amikor megismerte a feleségét, húszévesen már az oltár előtt szorították egymás kezét, a nászéjszakán pedig megfogant első gyermekük. A katonaság után két kezével épített egy házat, majd jött a második gyerek – meg egy gerincsérv, amiből kigyógyulni soha nem tudott. Képet festett a családi kempingezésekről, az öreg Trabantról, felesége színes könyvtáráról, a gyerekek botlásairól, devizahitelről, csődről és összetartásról, unokákról és a nagy házról, amibe hazamenni képtelen. Ötvenkét közös év elevenedik meg előttem.
– Nem köszöntem meg neki! Nem köszöntem el tőle! – robban ki belőle a fájdalom. Már nem tudja elcsendesíteni magát, zokog, mint egy gyámoltalan kisfiú, és vele zokogok én is, miközben a kezeimmel az övét szorítom. Alig szólunk egymáshoz, de kezünk szorítása többet mond minden szónál. A MÁV vasárnapi járatán nincs illem, nincsenek falak, nincs közöny, nincs más csak két érző ember, aki egymás mellé ültetett le a gyász.
Negyedórája sincs annak, hogy találkoztunk, még csak be sem mutatkoztunk egymásnak, életünk pillanatnyi útvonalterve mégis keresztezte egymást, hogy ismeretlenül, egy kis időre megtartsuk egymást.
Fotó: Getty Images
