Hidas Judit: A műanyag a szabadságom ára?

2019. július 30. |

A számok aggasztóak, a klímaváltozás a nyakunkban, a hűtőm pedig tele műanyaggal. De vajon mit tehetünk, és rátolható-e az egyénre a bolygónk jövője miatt érzett felelősség?

Először megörültem, amikor megláttam a felhívást. Műanyagmentes július, ízlelgettem magamban a kifejezést. Tavaly kipróbáltam a Száraz novembert, és nekem bejött. Egész télen felváltotta az esti borozást a tea, és még most sem értem el azt az alkoholmennyiséget, amit az akció előtt heti szinten fogyasztottam. Lélekben kezdtem készülni az újabb kihívásra, mit nekem egy kis önmegtartóztatás, gondoltam. 

Ráadásul ott voltak a megrázó adatok. A műanyag lebomlási ideje 450 és 1000 év között alakul. 2050-re az óceánokban található műanyag mennyisége 3,4 milliárd tonnára nő, ez meghaladja majd a halállomány tömegét. Ezen kívül a közhiedelemmel ellentétben nem oldjuk meg a problémát azzal, ha szelektíven gyűjtjük a műanyagot, bár tegyük hozzá, ez is fontos. De a szelektív szemétnek csak a töredéke újrahasznosítható. És ha mindez még nem volna elég, a szakemberek szerint a legnagyobb probléma nem is önmagában a szemét mennyisége, hanem az, hogy az egyszer használatos csomagolóeszközöket újra és újra le kell gyártani. Ez rengeteg károsanyag kibocsátással jár, és hozzájárul a klímaváltozáshoz. 

Megszámoltam, egy családi ebéd elkészítése alkalmával legalább tízféle műanyag hulladék kerül nálunk a kukába. Ezt szorozzuk be hárommal, harminc zacskó, doboz naponta, közel tizenegyezer műanyag szemét évente, és akkor még jóindulatú voltam. Ha kinyitom a hűtőt, alig van olyan étel, ami ne lenne ilyen-olyan műanyagba becsomagolva. Ugyanez a helyzet a mélyhűtőben, de mehetünk tovább a fürdőbe is. Ahová csak nézek, mindenhol eldobható műanyag vesz körül, miközben eddig nyugodt lelkiismerettel gyűjtöttem szelektíven a szemetet, azzal a tudattal, hogy valakik valahol ezt majd mind jól elintézik helyettem. Hát nem.

És ha mindez nem lett volna elég ahhoz, hogy szörnyű bűntudatom legyen, még egy videó is elém akadt egy szerencsétlen teknősről, akinek az orrából tíz percen keresztül próbáltak kihúzni egy szívószálat. Folyt a vér, a teknős némán kiáltozva verdesett az uszonyával. Szörnyű, gondoltam, tenni kell ez ellen valamit. 

De aztán jönnek a hétköznapok, egyik határidős munka a másik után, szervezni kell a nyaralásokat, megoldani, mikor ki vigyáz a gyerekekre, hogy tudjak haladni a dolgaimmal. Hiába van július, az egyik gyereknek még papucsa sincs, a másiknak megígértük, hogy nyáron külön szobát kap, a harmadiknak mindjárt itt a szülinapja, a lakás folyton fut, jó lenne néha sportolni is, közben vészesen fogy a sok műanyagba csomagolt étel, az üres hűtőt lassan újra fel kell tölteni.

Azt se tudom, hova kapjak, és ezen a ponton a vérző orrú teknős képe egyre jobban halványodik a fejemben, sőt, kezdem úgy érezni, az egész ügy valójában nem is érint. Meg ki tudja, nem túlzás-e ez a klímaváltozás, hallottam én már olyat is, hogy ezt is csak egy gazdasági lobbi nyomja, és ha mégis igaz lenne, talán én és a gyerekeim leszünk azok a szerencsések, akik ezt megússzák. Így hát eldöntöm, inkább kevesebbet Facebookozom, és lehetőleg cikkeket sem olvasok. 

Elmegyek egy buliba, hogy kikapcsolódjak egy kicsit. Már épp kezdeném jól érezni magam, amikor beleütközöm az első nőbe, aki előadja, hogy ő bizony még az arckrémet is bambuszból készült tégelyben tárolja, nyaralni pedig úgy megy, hogy otthon kötött szatyorban viszi magával a szigorúan biopamutból készült ruháit. Arrébb lépek, ahol egy másik nő arról tart kiselőadást, hogy ez az egész műanyagmentes július azért jó, mert rávilágít arra, hogy le kell lassulni. „A kapitalizmus teljesítőgépekké silányítja az embert”, mondja, és beleszív a füves cigijébe, majd hátradől a kanapén és tovább magyaráz a slow life-ról. A többiek komoly képpel hallgatják. Ahogy egy kis csend támad, egy négygyerekes csaj kezd mesélni a piacon szerzett élményeiről. Pár éve költözött a családdal vidékre az erdő közepére, és megfogadta, mostantól mindent csak természetesen. A dolog úgy néz ki, hogy biciklire pattan, viszi magával a kimosott üvegeket, a kézi szövésű szatyrokat, zacskót sehol se fogad el, cipeli a több tíz kilós bevásárlást, és még így is csak két napra való ételt tud egyszerre megvenni. „De nekem ez megéri” – közli átszellemült arccal. „A gyerekkoromat juttatja eszembe, ha kofákkal beszélgethetek. A nagymamámmal is sokat jártunk a Lehel úti piacra. Annyi mindent lehet tanulni ezektől a bölcs asszonyoktól.”

Nyelek egy nagyot, aztán mosolyogva arrébb kullogok, és arra gondolok, lehet, hogy most bukom el a Száraz novembert is, mert legszívesebben legurítanék egy fél üveg Unicumot. 

Elképzelem magam és a slow life-ot, és arra jutok, egyelőre semmit sem utálnék jobban, mintha le kéne lassulni, nem érzem, hogy felesleges dolgokkal tölteném az időm, sőt, lehet, hogy részben ennek a rohadt sok műanyagnak köszönhetem, hogy nem kell otthon a gyerekeim zokniját kötögetni. Hogy gyerek és család mellett is lehet életem, és annyi tervem, amit csak a legszigorúbb időbeosztással tudok megvalósítani. És ha egyszer a bolygó állapota miatt érzett bűntudat rávinne arra, hogy kibringázzak a piacra üvegekkel és szatyrokkal megpakolva, és még le is szólítana egy kedves néni, hogy felvilágosítson az élet dolgairól, kábé fél percig tudnék jót állni magamért.

Bevallom, én vagyok a szupermarketek réme. Heti egyszer megyek, sokszor a három gyerekkel, akik még mindig nem tanultak meg viselkedni, zeng tőlünk az egész bolt, miközben úgy megyek előre, mint egy bozótharcos. Fél óra alatt tele rámolom a kosaramat annyi cuccal, amivel kihúzzuk kábé két hétig, és addig legalább erre nincs gondom. 

És igen, itt vannak ezek a műanyag szemetek, értek mindent, ez így tényleg nem oké, de egyelőre nem látom, hogy tömegesen egyéni szinten mit lehet ez ellen tenni. De jelentem, töröm a fejem a dolgon, és ha ott vagyok a szupermarket zöldséges részlegénél, inkább a kimért, mint a csomagolt termékeket fogom ezentúl választani. Sőt, még az is eszembe jutott, a használt műanyag zacskókat megtartom, és abba fogok legközelebb pakolni, hogy ne kelljen mindig újat szakítani. 

Csak azt az egyet kérem, hogy senki se tegye azt a terhet a vállamra, hogyha ezentúl nem piacon vásárolok, vagy nem magam termelem a tejet, a tejfölt, a joghurtokat, a sajtokat és a húst, nem magam kötöm a gyerekek ruháit, akkor az én lelkemen szárad a bolygónk pusztulása! Köszönöm szépen, de épp elég nekem így is az elvárás, felelősség. 

Ezt a problémát szerintem elsősorban magasabb szinten, állami, uniós szabályozással lehet megoldani. Rá kell kényszeríteni a cégeket arra, hogy megfelelő módon kínálják a termékeiket, mint ahogy van is erre némi törekvés. Az EU például 2021-től betiltott egy sor egyszer használatos műanyag terméket.

Mi pedig tegyünk meg annyit, amennyit tudunk, fokozzuk a tudatosságot, ahol lehet, ne vásároljunk feleslegesen műanyagot, ezzel is kényszerítve a cégeket a váltásra, csak ne kelljen még eggyel több dolog miatt állandó bűntudatot érezni.

Fotó: Bodnár Zsófi

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Vallomás: önmegvalósításból kiégés kiégés

Vallomás: önmegvalósításból kiégés

Segítség, perfekcionista a gyermekem! depresszió

Segítség, perfekcionista a gyermekem!

A mérgező barátság 10 biztos jele barátság

A mérgező barátság 10 biztos jele