Varjas Klára nem értette magát. Talán beteg, gondolta, vagy megőrült. De hiába próbált magára parancsolni, egyszerűen gyomorgörcs fogta el, ha arra gondolt, újra a Balatonon kell töltenie a nyár következő heteit. Ki hallott már ilyet, veszekedett magával, ahelyett, hogy örülnél a szünidőnek (hiszen a pihenés jót tesz a testnek és a léleknek)! De ő valamiért csak arra tudott gondolni, hogy megint fel kell függesztenie a munkát, amit hónapok óta képtelen volt befejezni.
Pedig tudta, mert már az anyja és a nagyanyja is megmondta, ezek az élet legfontosabb pillanatai, amikre az ember élete végéig fog emlékezni. És hát eszébe is jutott az állandóan éhes gyerekek nyüzsgése a szoknyája körül, az órákon át tartó pancsolás a vízben libabőrösen, elkékült szájjal, a homokozás a nádas melletti orrfacsaróan büdös iszaptengerben, miközben a háta szénné ég.
Tényleg, ki tudná mindezt elfelejteni?
Jó, eleinte tényleg élvezte. Séta a naplementében, madárcsicsergés, esti futás a nyaralók között, kertmozi. De már a tizedik nyarat töltötte így, és az a furcsa gondolat mardosta, amiről persze tudta, nem helyénvaló ilyesmiken rágódni, hogy miért természetes, hogy mindig neki kell a nyaralás örömeit élvezni.
De hát a férje egy telefontársaság vezérigazgató-helyettese volt, aki szeretett volna az első lenni. Mégiscsak fontos, hogy az ember az élete végén úgy érezze, elért valamit. Azt nem várhatja el tőle senki, hogy folyton a gyerekekkel töltse az értékes idejét. Jó, azért hétvégénként besegített. Ilyenkor Varjasné elrohant bevásárolni. (Legalább erre a kis időre békén hagyták azok a drágák …) És persze tudta, nem szép dolog ilyesmire vágyni, de egy szusszanásnyi idő néha még egy jó anyának is jár.
És amikor végre a két nagyobb kezdett önálló lenni, újra itt volt egy kisgyerek. Maga sem értette teljesen, hogy került ide. Valójában ő csak jót akart, mert a férje annyira vágyott rá, azt mondta, így lesz teljes a család (istenem, a drága jóember, hát hol találni még egy ilyet?). Na, meg motoszkált benne valami aprócska félelem is, hogy esetleg nem talál majd rendes munkát negyvenévesen. Varjas mondjuk ajánlgatta, hogy szerez neki állást titkárnőként, de ahhoz nem fűlött a foga. Mégiscsak elvégezte a bölcsészkart, lett PhD-ja is. Kutatóként, ennyi év kihagyás után, viszont nem tudott elhelyezkedni. A szabadidejében régi síremlékekről készített tanulmányokat az egyetemnek külsősként.
Így hát az évek során úgy alakult, hogy Varjas Klára felnőttekkel csak ügyintézéskor és a bevásárlások alkalmával találkozott. Gyerekek vagy halottak között töltötte a napjait. Bóklászott a sírok között, és sokszor arra gondolt, ha felkötné magát az egyik fára, úgy tűnne el, mint egy szappanbuborék. Csak a gyerekeinek és a férjének fájna, gondolta. De azt meg talán nem is bánta volna, sőt még egy kicsit örült is volna neki.
És most megint itt volt egy újabb szünidő, bőröndből ki, aztán be, nagymosás, teregetés, az otthon illata, ruhák szállnak a szélben, szendvicskenés reggeltől estig, a csomagtartó hamarosan zsúfolásig tele, gumimatrac, kisautók, mesekönyv, esőkabát és csizma (egy gondos anya a hideg időre is felkészül alaposan).
Öt órán át rohangált az autó és a ház között, miközben a legkisebb ordított, a középsőnek segíteni kellett a legókat összeszedni, a nagy pedig zenét hallgatott.
Végre elindultak. Azonban vezetés közben furcsa gondolata támadt, és hiába szólt magára egyre szigorúbban, hogy na ezt azért mégse, meg enyje-bejnye, nem lehetsz ilyen gonosz, újra és újra maga előtt látta azt a szörnyű képet, hogy kirakja őket a nyaralónál, aztán padló gáz, és irány a tengerhez egy hétre. Forró homok, sós víz, naplemente, koktél. Ráadásul nála van a laptopja a munkájával, és a könyvek, amiknek képtelen a végére érni. Talán két hétig is maradna, vagy vissza se jönne (jaj, istenem, hogy mondhat ilyet ez a drága asszony).
Ehelyett kinyitotta a balatoni kertkaput, begurult a kocsival. Gyáva vagy megtenni, így fog eltelni az egész életed, súgta a fülébe egy hang. Felkapta a fejét, körbenézett, kirázta a hideg.
Kipakolta a csomagokat.
A legkisebbet, Kálmánkát, aki még csak tízhónapos volt, a bátyjára, Lackóra bízta, de neki volt fontosabb dolga. Míg Kálmánka kúszott-mászott a teraszon, Lackó feküdt a csempén, és az autóit tologatta.
– Figyelj a testvéredre! – szólt rá Klára nem sokkal később.
Klára nagylánya, Esztike segített behordani a cuccokat, kirámolt a bőröndből.
– Lemegyünk fürdeni? – kérdezte az anyját szőke hajzuhatagát hátra dobva.
Klára ránézett az órájára, este fél hét volt.
– Holnap.
– Ne már! – könyörgött Eszti.
Végül is nem lehetek ilyen önző, nyilallt ekkor Klárába. Persze jó lett volna minél hamarabb ágyba dugni őket, hogy végre elolvashasson egy tanulmányt, amelyen minden áldott este elaludt az egész napos hajtás után. De aztán rájött, nem illendő az ilyesmi, mégiscsak ez az első napjuk, és azért jöttek, hogy ezek a drágák jól érezzék magukat.
– Ha gyorsak lesztek, talán vacsora után – válaszolta, miközben görcsbe rándult a gyomra.
Kintről sírás hallatszott. Kirohant a házból.
– Mi történt? – kiáltott Lackóra.
– Nem én voltam – mondta a gyerek megszeppenve.
Klára nem látta sehol Kálmánkát, csak a sírást hallotta.
– Hol van? – rázta meg Lackót, de ekkor felbukkant Kálmánka maszatos képe a terasz szélénél. Úgy látszik, leesett a fűbe, és összekente magát, állapította meg. De más baja nem lett.
– Istenem, már ennyit sem lehet tőled kérni – morgott, és vitte magával Kálmánkát a házba.
Eszti már mindent bepakolt a hűtőbe. Fél óra múlva az asztalt is megterítették a teraszon. Grillcsirkét tálaltak fel, Klára kedvencét, imádta a ropogósra sült bőrt rágcsálni. A csirke még friss volt, útközben beugrott a balatoni Halas Karcsi büféjébe, ahol nem csak a hal, hanem a csirke is a környéken a legfinomabb volt. Ezért az egyért megérte lejönni, ezt még neki is be kellett látni.
Klára tehát feltálalta a húst kenyérrel és salátával.
Kálmánkát beültette az etetőszékbe. A legpuhább falatokat választotta ki neki, nem turmixolt (nagyanyáink is felnőttek e nélkül), bár Kálmánkának még csak a metszőfogai bújtak ki.
Kiosztotta a nagyoknak is az ételt, aztán mind a négyen enni kezdtek.
– Anyu, akkor lesz fürdés? – kérdezte Eszti.
A nő az órájára nézett.
Ekkor köhögést hallott az etetőszék felől. A kicsi tátott szájjal öklendezett.
– Jesszus! – kiáltott fel Klára.
Azonnal felpattant (mindig is a tettek embere volt, ha a gyerekeiről volt szó), és kikapta a székből a gyereket.
Kálmánka arca fehér volt, a szája körül elkékült a bőr. Némán, kifejezéstelen tekintettel tátogott, mint az a hal, amelyet a Halas Karcsinál épp kivettek az akváriumból a készülő paprikáshoz.
A két testvér szótlanul figyelte, ahogy Klára ütemesen veri Kálmánka hátát. Egy ütés a hát közepére, egy feljebb a nyak felé. Nem segített. A gyerek hadonászott az öklével.
Klára egy mozdulattal fejre állította, és ismét ráütött a hátára. Kezében az ellilult fejű gyerekkel megrohanták az emlékek. Kálmánka nevetve nyújtja felé a kezét a kiságyban reggelenként. Befészkeli magát az ölébe, és hangos kortyokban issza a cumisüvegből a tejet. A karjában hátra dobja és megfeszíti magát, ő pedig megpuszilja az ádámcsutkájánál lévő kis kék eret.
Visszafordította a gyereket. Kálmánka szája már nem volt kék, a feje se volt lila. Klára meglátta a szájából kikandikáló csirkedarabot is.
Magához szorította a gyereket.
Aztán a konyha irányába nézett, majd határozott léptekkel besietett a házba, és egy húsklopfolóval a kezében tért vissza.
A gyereket visszaültette a székbe. Széles terpeszbe állt, a magasba emelte a klopfolót, és jól irányzott mozdulatokkal apró darabokra trancsírozta a grillcsirkét.
Fotó: Bodnár Zsófia
