Jó, hogy vagy nekem, hogy az anyukád lehetek.
Hogy reggel van kinek kikészíteni a ruhát, megcsinálni az uzsonnát.
Van kire rászólni, hogy siess, az iskolából el fogsz késni,
Ha hazajössz, megnézzük a leckét, és ha nem jó, újra fogod írni,
Sírsz, toporzékolsz, engem szidsz, de végül mégis meglesz.
Aztán ha leülök dolgozni, egy perc múlva már a nyomomban lihegsz,
hirtelen nem találod a hangszered, ami eddig nem kellett, vagy magadra rántod a játékokat a polcról, és én szaladok kimenteni téged.
Fetrengsz a kanapén, anyu, mit csináljak, kérdezed, nincs semmi ötletem,
Én felmordulok, hogy fogalmam sincs, hagyjál békén.
És ha végre apával váltanék két szót, tuti, hogy egy perc múlva beleszólsz.
Elmondod, mi volt a mesében, amit láttál a tévében, mi meg nézünk rád, ezt mégis hogy képzeled.
Mérges leszel, sarkon fordulsz, elvonulsz olvasni, én meg utánad megyek, átölellek, érzem a szuszogásod a mellemen, és arra gondolok, a maszatos szádtól az új pólóm foltos lesz.
Aztán arra, hogy megtöröllek egy szalvétával, amit délután vettünk a DM-ben,
És hogy milyen jófej voltál, a csomagokat együtt cipelted velem.
Szeretem, ha néha shoppingolunk és csatangolunk a városban.
Eszünk zsíros sült krumplit, pizzát, kólát, mindent, ami egyébként tilos.
Szeretem, ha ilyenkor összenevetsz velem, és legalább az asztal alatt megfogod a kezem.
Te hűséges vagy, neked akkor is kellek, amikor a világnak épp nem,
Cserébe szervezhetem a programjaid, amikor azt se tudom, hol áll a fejem.
Megvarrhatom az új nadrágod, ami elszakadt fára mászás közben,
És áteshetek az előszobában a szétdobált cipőiden.
Ilyenkor morgok, kiabálok,
De aztán este az asztalnál már beszélgetünk egy jót.
Te kérdezel, én lehetek okos, máskor meg totál hülye,
Megtanítottad, hogy vannak dolgok, amiket másképp látsz már tízévesen,
és el kell fogadnom azt is, hogy te sem vagy tökéletes.
Ha valamit akarsz, néha átgázolsz a másikon, büntetsz, haragszol,
éles a nyelved, tudsz nagyon bántó lenni,
De aztán könnybe lábad a szemed, ha megérted, fájt, amit tettél,
és igyekszel helyre állítani a békét.
Ha tovább haragszom, csendesen sírsz a sarokban, és már te érzed magad a világon a legárvábbnak.
Aztán hálás vagy, ha végül közösen megértjük, mi miért történt, és ha kölcsönösen elnézést tudunk kérni.
Nem mindig könnyű, de jó ilyenkor végre egymásra találni.
Aztán az is jó, hogy még mindig örülsz, amikor délután érted megyek a suliba.
Beülsz mellém, most már az első ülésre, és felteszed a lábad a kesztyűtartóra.
Rád szólok, ne csináld, veszélyes,
Te húzod a szád, de végül megérted.
Köszönöm, hogy lehetek erős, vigyázhatok rád,
Máskor meg az egyenlőség nevében csikizzük egymást a parkettán.
Sokszor nem értelek, és ez szembesít a hibáimmal is.
Tükröt tartasz, amelyben néha szépnek, néha csúnyának látom magam,
Nekem pedig el kell döntenem, mikor vagy őszinte és mikor igazságtalan.
Köszönöm, hogy segítesz jobban megismerni, ki vagyok valójában.
Na, meg abban is, hogy megtanuljak magamon röhögni,
Ülsz az asztalnál, bugyborékolsz a szívószállal a szörpben, én meg fáradt vagyok, és érzem, lilul a dühtől a fejem.
De aztán rájövök, jobb néha ellazulni, és veled nevetni, máskor meg arra, hogy jobb keménynek maradni.
Van, hogy túl durva vagyok, de te elviselsz akkor is, én pedig igyekszem tőled elnézést kérni.
Megbocsátasz, ha tévedek, igaztalanul neked támadok,
Talán azt is tudod, nekem a legrosszabb ilyenkor.
Hidd el, próbálok jobb emberré válni.
Jó, hogy miattad érdemes ezért küzdeni, még akkor is, ha nem tudok tökéletes munkát végezni.
Köszönöm, hogy muszáj magamon kívül másra is figyelni, még akkor is, ha ez sokszor elég nehéz.
Köszönöm, hogy beosztod a napomat, és nem tudok csak a munkának élni.
Hogy érezhetem, van élet a teljesítményen kívül is,
Hogy egy kedves mosoly, egy ölelés mennyire sokat ér,
Hogy együtt elértük apánál azt, szeret itthon lenni,
Szereti a hangod, a mosolyod, a hajad esését, szereti, hogy néha nem lehet veled bírni,
Hogy tud veled hülyülni, lehet melletted újra gyerek, és próbálhat olyan apa lenni, aki nem volt neki sosem.
Próbálom érteni, csak átmeneti vendég vagy a házban,
Igyekszem majd emlékezni erre akkor is, ha már nem leszel itt.
De biztos, fájni fog, hogy már nem vagyok olyan fontos.
Felnősz, diktálod a tempót, és én leszek az, aki igazodik a szabályokhoz.
Nem lesz könnyű.
Nem lesz könnyű elfogadni, hogy ez nem jár alanyi jogon.
És nem könnyű elgondolni, hogy egyszer nem az lesz, ami most, hogy itt vagy nap mint nap, ez a világ legtermészetesebb dolga, amitől az ember néha csak szabadulna.
Ugrálsz a kanapén, nagyot reccsen, ahogy alul kettétörik,
A fürdőszoba bútoron örökre ott marad a rákent festék,
Az íróasztalodon a cuccaid folyton szét vannak dobálva,
Nem beszélve a ruháidról, amiket kifordítva, összegyűrve ejtesz a padlóra.
Minden este szólni kell, tedd a tányérod a mosogatóba,
És ha berakod, akkor is úgy, hogy mindent át kell rendezni utána.
A kérések sokszor elszállnak a füled mellett, és nincs annál nehezebb, mint ágyba dugni téged.
Hiányozni fog mindez, ezért inkább leírom most, hogy emlékezzek akkor is, amikor majd haragszom, hogy már nem vagy velem, és úgy érzem, ritkán hívsz fel telefonon.
Fotó: Bodnár Zsófia
