Amióta a szüleim megmutatták nekem, mit jelent világot látni, az utazás lett a legnagyobb luxus az életemben (ötcsillag nélkül, vonattal, fapaddal, kicentizett kézipoggyásszal, hasznos appokkal, helyben bérelt kerékpárral). Szerencsés vagyok, hiszen az elmúlt húsz évben számtalan mesébe illő élményben, találkozásban lehetett részem, és szerencsés vagyok azért is, mert az utazásim rendre zökkenőmentesen alakultak – egészen mostanáig, amikor megtapasztaltam, mit jelent három és fél órát két üvöltő kisgyermek mellett eltölteni egy repülőn.
Vonat, busz, autó, kerékpár: amikor csak lehet, ezeket választom, de sajnos az esetek többségében én sem tudok ellenállni a fapad árainak és gyorsaságának, így émelygő gyomorral bepasszírozom magam a bádogdobozba, hogy pár óra alatt elérjek álmaim újabb célállomására. Az évek során felépítettem magamnak egy fedélzeti stratégiát, hogy könnyen átvészeljem a levegőben töltött időt: végig nézem a légiutaskísérők biztonsági performanszát, majd a nyakam köré tekerek egy hatalmas sálat, egy részét a szememre húzom, előveszek kettő darab ipari füldugót, és az agykontroll tanfolyamon tanultakkal, perceken belül mély álomba zuhanok.
De nem most!
A pink fapados járaton az alfa állapot felett két centivel tompa rúgást érzek a jobb vesémnél. A fura testérzetet előbb álomnak tudom be, ám amikor a lökések ismétlődnek, a füldugón át pedig fájdalmas ordítást hallok, tudom, az alvásnak lőttek. A két ülés között egy fáradt, vigasztalhatatlan ötévest pillantok meg, aki édesapja – biztonsági övként feszülő karjai között – mintha az életéért küzdene, és minden erejét összeszedi, hogy szabadulhasson. Az olasz apuka lilakeretes szemüvege mögül vörös fejjel, megfeszült arccal felváltva mantrázza:
We are so sorry!
Bastaaaa!
Az előbbi kérés gyorsan hat, tényleg megsajnálom őket, fia azonban már rég nem hall és nem lát, ellenben eléri, hogy hároméves öccsénél is eltörjön a mécses. A pici puttó gyorsan villant egy ínyvitorlát, és olyan vad bömbölésbe kezd, hogy majdnem elsírom magam. A tarkóm tövében tompa fejfájás bontakozik.
A két fiatal szülő pánikba esik, ingerültségükben összekapnak, mindegyik a másiktól várja, hogy a helyzetet valahogy megoldja. Miközben szúrós olasz mondatokkal dobálják egymást, minden létező technikát bevetnek: ringatnak, simogatnak, csikiznek, könyörögnek, előkerül a kedvenc kisautó, a mesekönyv, a nasi – mindhiába. A két kicsi ellilult arcán patakokban ömlik a könny, egyre hangosabb a jajveszékelés – az előttük ülők ülése pedig úgy mozog, mint erős turbulencia idején.
Miközben a 8-as sor A,B,C-ülésén megy a műsor, a repülőgép többi részét mintha lassított felvételre állították volna: ülésem rázkódása miatt az utazási idő jelentős részét állva töltöm, így jól láthatom, sehol egy dühös arc, szúrós tekintet, fintor vagy mély sóhaj. Néhányan érdeklődve szemlélik a dráma alakulását, mások mélyre tolják a füldugót, beszélgetnek, dolgozni próbálnak, vagy csak bambulnak maguk elé – és hozzám hasonlóan talán azon tanakodhatnak, hogy ilyen helyzetben vajon mi a fenét lehet tenni? Mert az egy dolog, hogy az ember némán türelmet és megértést gyakorol, de miközben az ő nyugalmas utazásának is lőttek, nehéz beérni annyival, hogy nem csinál semmit.
Amikor az út során többször is hosszú percekre alábbhagy a vihar, tarkón a csap a remény, de a puding elfogy, apu lába elfárad, anyunak vécére kell mennie, a vigasztalhatatlan kicsik újra és újra rázendítenek. A kisebbik az egyik pillanatban annyira felhergeli magát, hogy a folyósóra zuhan, és a szőnyegpadlón rázza tovább a görcs. Pont rálátok szőke fejecskéjére, kedvesen mosolygok, vágok néhány vicces képet, ám ezzel csak rontok a helyzeten, megijed tőlem, hangosabban sír.
Ezen a ponton a szülők tehetetlensége rám is átragad, nemcsak őket sajnálom, de a két kicsit is, mert bár tőmondatban sem beszélnek, nem nehéz összerakni, hogy jelen pillanatban nekik a legrosszabb. Zakatol az agyam: nagyon szeretnék valahogy segíteni, de nem tudom, mit tehetnék. Megszólítsam a szülőket? Játsszak a gyerekekkel? Ajánljam fel a laptopomon lapuló magyar mesét? Bevallom, egyik megoldást sem találom megfelelőnek, nem teszek hát semmit, csak előre dőlök, és megpróbálom egy kisgyerek helyébe képzelni magam.
Kicsi vagyok, mindenki sokkal magasabb nálam, hiába állok lábujjhegyre, hiába biccentem hátra a fejem, csak lábakat, bőröndöket látok. Mindenki rohan, tülekedik. Anyu erős kezeivel maga után húz. Míg ő egyet lép, nekem hármat kell. Szomjas vagyok. Pisilnem kell. Apu a babakocsiba ültet, pedig én most a karjaiba vágyom. Hosszú a sor, a levegőben kerozinszag száll. Sokat várunk. A repülőgép kicsi, szűkös. Hideg van. Mindenki tolakodik. Türelmetlen. A bácsi mellettem ápolatlan, feleségéből ingyen locsolt parfüm árad. Felkavarodik a gyomrom. A csomagokon megy a vita. Nincs hely. Az egyenruhás nénik idegesek. Megint várunk. A pilóta bácsi hangját hallom. Nem értem, mert hadar. Végre elindulunk. A gép ijesztően hangos. Bedugul a fülem. Nem hallok. Én ezt nem bírom tovább!
Fotó: Getty Images
