Hidas Judit: Százhetven kiló fehér test kontra ötven fekete

2019. október 31. |

A fehér ember Indiában tényleg a fehér isten vagy istennő, mert ha fehér nő vagy, akkor naponta minimum hárman szólítanak le, hogy szelfit készítsenek veled, kor nem számít, itt negyven felett is jó fehér nőnek lenni, és egy darabig lubickolsz ebben az érzésben, csak később kezd kínossá válni az egész.

Tudtuk, hogy nem lehet itthoni mércével mérni. Hogy lesznek koldusok, utcán élő emberek, lepukkant, romos házak, bűz és szemét. Hogy nem lehet mindenkin segíteni, egy-két ember nem bír el egymilliárdnyi nyomorral. Hogy egy idő után csak az ablakot tudod felhúzni, másfelé nézni, vagy ha túl erőszakosak, el kell őket zavarni. Hihetetlen, milyen kitartóan tudnak kopogtatni az ablakon, követni az utcán kezükben a meztelen fenekű, síró csecsemővel és az üres cumisüveggel.

Az indiaiak valahogy mégis jobban megbecsülik a saját nyomorultjaikat, mint a fehér ember itt, Európában. Az egyik alkalommal, amikor a Vörös Erődnél jártunk Delhiben, egy férfi rendíthetetlenül győzködött minket, hogy ő lehessen az idegenvezetőnk. Szerencsénkre egy indiai diáklány is velünk volt aznap. Ő volt a bodyguard, aki arról gondoskodott, hogy a messziről jött fehér ember nyugalomban élvezhesse a jól megérdemelt sightseeing-jét. Halkan és türelmesen jelezte a férfinak, hogy nincs a szolgálataira szükség. Aztán hozzám fordult, szinte magyarázkodva mondta, értsem meg, ezeknek az embereknek ez az egyetlen lehetősége, hogy pénzhez jussanak.

Itt nem lehet elbújni a szegénység és a kosz elől, nem lehet eltüntetni a nyomokat, hajléktalanmentessé tenni az aluljárókat. Talán ezért van, hogy úgy éreztük, mindez mintha az indiaiaknak fel sem tűnne, beleolvad a látóterükbe, megtanulták elfogadni, talán egy kicsit még szeretik is. Mindenesetre nem kezdik azzal a bemutatkozást, mint mi magyarok, hogy nincs rosszabb hely, mint a mi országunk, hogy ami itt folyik, az szégyen, hogy a világon mindenütt jobb, és ilyesmi másutt nem fordulhatna elő, csak ebben a szar országban. Pedig higgyék el, van Magyarországnál lejjebb is, és van honnan úgy hazajönni, hogy az ember rácsodálkozik, itt mennyi minden működik…

„A riksásokkal csak okosan, alkudjatok, nem kell hagyni, hogy átvágják a fehér embert”, intettek minket kinti tanácsadóink. A fehér ember ott a fehér isten vagy istennő, mert ha fehér nő vagy, akkor naponta minimum hárman szólítanak le, hogy szelfit készítsenek veled, kor nem számít, itt negyven felett is jó fehér nőnek lenni, és egy darabig lubickolsz ebben az érzésben, csak később kezd kínossá válni az egész. Mégsem dolgoztál meg ezért a sikerért…

De fehér emberként a tarifák is a sokszorosára nőnek. Tehát vigyázni kell, résen lenni, keményen alkudni, mégsem vagy fejőstehén.

Egyik este kinéztünk egy éttermet jó fél órányi sétára a szállásunktól. Először gyalog indultunk el, de aztán egymás után száguldottak el mellettünk a motoros tuk-tukok és a biciklis riksák, férfiak intettek felénk, aztán két riksás meg is állt, és végül győzött a lustaság. Az idősebb férfi 100 rúpiát, azaz négyszáz forintot kért az útért, ami ott soknak számít.

„Are you joking?”, kérdezte a férjem felháborodást színlelve, ahogy tanították, ahogy a lelkünkre kötötték, mert nem szabad hagyni, hogy átverjenek, hogy azt higgyék, velünk bármit…

A másik riksás, egy csontsovány, égő szemű, fiatalabb férfi csendben ácsorgott a háttérben, várta, hogy leessen neki a konc, ha mégsem tudunk megállapodni.

Az idősebb férfi ekkor már száz helyett nyolcvanat ajánlott, a férjem meg harmincat, százhúsz forint tíz perc tekerésért, aztán a férfi lement hetvenre, de mi hátat fordítottunk neki, indultunk a fiatalabb felé.

„Fifty?”, kérdezte a fiataltól a férjem, az meg bólogatott, bár nem voltam biztos, egyáltalán érti-e. Éjfekete szemében nem ült győzelmi mámor, csak a sóvárgást láttam benne.

„OK, fifty”, vágta rá végül az öregebb is, és a riksája felé tessékelt minket.

Egymásra néztünk a férjemmel, gondolatban vállon veregettük egymást, igen, megcsináltuk, bár az alkudozást utáltuk, de ha egyszer így kell, akkor tessék. Felkapaszkodtunk a rozoga vasszerkezetre, amely messziről csak egy kissé tűnt ócskának, de amikor megpróbáltunk a bicikli mögötti ülésen elhelyezkedni, ez a két nagyméretű fehér test, az egyik hetven, a másik száz, vagyis összesen százhetven kiló, akkor erősen szorítani kellett az ülés melletti vaskorlátot, nehogy a lejtős ülésről a sofőr nyakába, esetleg a kerekek alá essünk.

A férfi felágaskodott, ahogy nyomni kezdte a pedált, ide-oda hajladozott a bicikliülésen, mint egy nádszál, hogy el tudjunk indulni. Elégedetten néztem körül, kellemes szellő simogatta az arcomat, robogtak mellettünk a fák, a házak, a gyalogosok, na persze, nem túl gyorsan, mégiscsak egy ember hajtott előttünk, aki ráadásul egyre hangosabban szuszogott, nyögött, aztán a robogás kezdett lassulni, már a szél sem simogatta az arcomat, inkább volt ez cammogás, vagy még inkább döcögés, nagyokat zökkent a kocsi, ahogy egy-egy villamossínre, göröngyre ráhajtottunk, megremegett az egész szerkezet, és egyre jobban aggódtam, hogy mindjárt felborulunk.

De úgy látszik, a férfi jobban ismerte a járművét, mert csak erősen kellett kapaszkodni, és már cammogtunk, vánszorogtunk is tovább, a férfi le sem ült, állva nyomta a pedált, közben egyre hangosabban vette a levegőt, szuszogott és nyögött, izzadságfoltok ütötték át az ingét a hátán, a teste vészjóslóan ingott jobbról-balra, majd balról-jobbra, én pedig egyre jobban aggódtam, hogy most már nem mi, hanem ő fog a járművéről lefordulni, százhetven kiló a háta mögött, na, meg ez az egész vas szerkezet, szemben az ő ötven kilójával, vékony, magas, ráncos test, lehet vagy hatvanöt éves, kemény munkával ennyire vitte egész életében, ez a bicikli volt a mindene és a testi ereje, az az ötven kiló, ami csont, vér, bőr, hús és a munkához szükséges izom, ami talán nem lehet az egészből több, mint húsz kiló.

Magam előtt láttam a családot egy vidéki poros, kis faluban, a feleséget, a gyerekeket, akik várják ezt a kis pénzt, amit ő itt szó szerint vérrel és verítékkel. Magam előtt láttam a csontos lábát, a térdét. Vajon mennyire fájhatnak az inak, az ízületek esténként, ha egész nap több száz kilót hajt még hatvanöt évesen is?

Ekkor lihegve, szuszogva megállt a riksás az étterem előtt. Kinyitottam a szemem, amit percek óta csukva tartottam, nem akartam látni ezt az izzadva görnyedő testet, nem akartam hallani a nyögését, ki akartam kapcsolni ezt az egészet, mintha csak egy rossz tévéműsort néznék. De nem tehettem, és végül odaértünk, megérkezett ez a két éhes összesen százhetven kilós fehér test az étteremhez, ami szeretett volna pár jó falatra több ezer rúpiát elkölteni.

Amikor kiszálltunk, oldalba böktem a férjem.

„Hagyd, majd én”, mondtam neki, és kotorászni kezdtem a táskámban, aztán a férfi kezébe nyomtam a pénzt.

Értetlenül nézett rám, miközben letörölte a homlokáról a szájába csorgó izzadságcseppeket. Aztán a mellkasára szorította a pénzt, és boldog mosollyal tette zsebre.

A házigazdánk szerint a riksás férfinak igen jó napja lehetett, hogy végül megadtuk neki az eredetileg kért összeget. Én viszont úgy döntöttem, soha többet nem akarok olyan járműre ülni, amit emberi erővel kell hajtani. Még akkor is, ha ez látszólag segítség.

Fotó: Getty Images

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Legyünk óvatosak a pozitív gondolkodással is! boldogtalanság

Legyünk óvatosak a pozitív gondolkodással is!

Sírásban az erő érzelmek

Sírásban az erő