Tizenkét éve, hogy apám meghalt. Az egész olyan, mint egy régi szerelem: hiába múlt el, amint visszagondolunk rá, ugyanolyan erősséggel jönnek vissza a jelenbe az érzések. Apám halálát akkor nagy tragédiaként éltem meg, de előtte és azóta is folyamatosan szembesülök az élet végességével. Amikor a halálon elmélkedünk, akkor végső soron a múlandóságon elmélkedünk, ami az összes jelenségben fellelhető. Amikor apámmal ez történt, azokban az években találkoztam a buddhizmus tanaival. A buddhizmus azt mondja, hogy minden nap szembesítsük magunkat a halál bizonyosságával, ez elvezethet bennünket egy tudatosabb élethez.
Éljük a mindennapokat és amikor értesülünk egy olyan hírről, hogy például az édesapánk hamarosan el fog menni, ez az a pillanat, amikor ebből az álomszerű sodródásból, amit életnek nevezünk, azonnal kiszakadunk és mintha egy másik dimenzióba kerülnénk. Székely Éva írta a „Sírni csak a győzteseknek szabad” című könyvében, hogy aznap este, amikor az édesanyja meghalt, kiment az utcára és nem értette, hogy az emberek hogyan tudnak úgy járni-kelni, mintha mi sem történt volna. Évek óta én is sokszor gondolok rá: ha nem lesznek szüleim, az már egy másik élet lesz.
Azért kezdtem el naplózni miután megtudtuk, hogy apám súlyos beteg, hogy „kiventilláljam” magamból, ami bennem van. Plusz az írás ad egy távolságot. Ahogy írunk, azzal ki tudunk szakadni a konkrét esemény szorításából, ami segít a rálátásban és az elfogadásban.
Az apámmal töltött utolsó hat hétben sok mindenre ráeszméltem, például ekkor jöttem rá, hogy a szeretet nem egy érzelem, hanem a lélek alapállapota, vagyis maga az együttérzés, az együttérzés pedig annak a felismerése vagy megélése, hogy létezik egy közös lélek. Az életünk minden mozzanatát átitató múlandóság elfogadásához úgy gondolom, hogy a halál tényével való megbarátkozás tud minket leginkább elvezetni, ahogy valamiféle kozmikus egységélmény megéléséhez is.
Minden félelmünk gyökere a halálfélelem és ha ezzel az ember szembe mer nézni, megnyugszik, mert a zsigeri félelem, ami minden tettünket motiválja, az közben feloldódik.
A háziállatok haldoklásánál azt mondjuk, hogy ha szenved, altassuk inkább el. Kétszer is átéltem ezt a helyzetet egy-egy háziállatommal és mindkétszer úgy éreztem, hogy altatás helyett ezt végig kell csinálni. Azért kell végig csinálni, mert az haldoklásnak van egy íve, eleje, közepe, vége, az egész egy folyamat. Az évszakok váltakozása természetes dolog. Szörnyűnek tartjuk, hogy elszáradnak a levelek és lehullanak? Ha végig tudja az ember csinálni valaki mellett, ha el tudja kísérni az élete végéig, ha nem fordítja el az arcát, lelkét, akkor lesz az egész elmenetelben valami nagyon békés és felszabadító, egyfajta hálaadás, hogy a létezés úgy, ahogy van tökéletes. A hála legfőképp talán abból fakad, hogy ezt az egészet az ember megtapasztalhatja.
Az eltávozás végső soron nem velünk, hanem mindannyiunkkal történik, minden ember nagy közös tapasztalata. És kínálhat némi megnyugvást az a tudat, hogy az élet legfőbb pillanataiban, így a születésünkkor és a halálunkkor lényegében mind egyek vagyunk. Ezért is szerettem volna megosztani másokkal apám utolsó hat hetének történetét.
Hat hét – naplórészlet
- hét
október 30.
Egy nappal a rákellenes világnap előtt apa CT lelete tüdődaganatot mutat, áttétekkel…
Apa jól viseli, mintha megkönnyebbült volna a hír hallatán. Tavasz óta fáradt volt.
…Most, hogy kiderült, hogy apa beteg, erősebbnek érzem a lelki összetartást, valami olyasmi, hogy van nekünk egy nagy nehézségünk, amiről egyelőre csak mi, a család tudunk.
november 1., Mindenszentek
…Nyár óta éreztem, hogy lesz valami nagy baj a családban, de félelmetesebbnek képzeltem. Most, hogy benne vagyunk, igaz, még csak három napja, úgy látom, egész jól kezeljük a helyzetet. Beszélünk róla, és ez jó, valahogy elveszi azt a rémisztő élét.
november 2., Halottak napja
…Félálomban feküdtem otthon, amikor egyszer csak apa hangját hallottam tisztán, mintha a szobában szólalt volna meg: – Eri, itt vagy? – Most is hallom ezt a hangot. Igen apa, itt vagyok, veled vagyok.
…Amennyire nyitott voltam mostanában a valóságra, bármi is legyen az, annyira befelé fordultam apa betegségétől. Fáj belegondolni, hogy milyen érzés lehet neki most: félni attól, ami következik, a kezelésektől, a legyengüléstől és a – ne adj’ Isten – fájdalmaktól.
- hét
november 5.
…Ahhoz képest, hogy apa pár napja még azt sem akarta, hogy a kórházba elkísérjük, most megengedte, hogy bemenjek vele a doktornőhöz lelet elemzésre.
…Míg várakoztunk a tüdőosztályon, beszélgettünk, nem is tudom már miről, de minden olyan lenyugodott volt. Talán még sosem üldögéltünk ilyen békésen apával. Időtlenség honolt a teleköhögött térben. Mindenki az ítéletre várt.
…Miközben a doktornő beszélt, láttam, amint apa felnéz a doktornő mögött egy képre, majd egy pillanat múlva vissza. Én is odanéztem, valami asztma elleni befúvókát reklámoztak, és belefacsarodott a szívem, mert éreztem, hogy apa most azt érzi: fényévekre van az olyan kis problémáktól, mint az asztma.
…Beszélgettünk apával, fél-e a haláltól. Azt mondta, neki igazán most azért rossz, mert fáj belegondolnia, hogy mi lesz az itt maradottakkal. „Bár lehet, hogy jobb lesz nektek”, poénkodott aztán.
…Az áttétek miatt már nem lehet műteni…. valószínűleg kemót fog kapni…
…A Noni segíthet, vettünk két üveggel, kedvezményesen, a rákklubosoknak olcsóbb. Kérdeztem is apától: „Na, voltál már valaha klubtag?” Nevettünk.
…Istenem, add, hogy apa ne veszítse el a türelmét és a lelki erejét, ne essen kétségbe, és csinálja végig, amit kell. Remélem, mi sem veszünk el, mellette leszünk és ez erőt ad neki.
…Úristen, most nézem a naptárat, még csak hat napja, hogy apa betegségéről tudunk, de egy örökkévalóságnak tűnik.
- hét
…Apa beleolvasgatott a könyvbe, amit a rákból kigyógyult belgyógyász doktornőtől kapott, mondta, hogy ő csinál mindent, de a sejtjeivel egyelőre nem tud kommunikálni, ha én tudok, beszélgessek velük.
…Látom rajta, hogy miattunk, értünk erős, magától már nem nagyon lenne az. Mi meg miatta vagyunk erősek.
…Apa színe, közérzete kifejezetten javult. Újra van étvágya és alapvetően szereti az újfajta kajákat.
…Nem stresszeli már magát a pénzügyeken, a munkáin, csak elvan, mint egy igazi nyugdíjas.
…Ahogy a könyvben olvastam a betegség épp a stressz miatt alakul ki…
…Apa a céges iratokat pakolássza és szervezi, hogyan adja le a még futó munkáit. Azt mondta, egyszerűbb, ha az ember hirtelen hal meg, akkor ilyesmivel már nem neki kell foglalkoznia.
…Amikor a doktornőt kérdeztük, mit tegyen apa addig is (a kezelésig) magával, csak annyit mondott: éljen úgy, mint eddig. No persze.
…Most a nagy kérdés, hogy hogyan kommunikálja a környezete felé a betegségét.
…Látszik rajta, hogy valami nincs rendben, nagyon lefogyott és a színe sem jó. Egyelőre csak azoknak mondja el, mi a helyzet, akiknek nagyon muszáj, de közülük is van, akinek csak annyit, hogy kivizsgálásra jár.
…Harmadik hét, és lassan kezdjük lélekben feldolgozni a helyzetet, hogy komoly betegség van a családban. Most már nem gyomorgörccsel ébredek, az első gondolatom most is, hogy jaj, ez van, de már viszonylag elfogadó vagyok.
…Miután nagymama meghalt, elhatároztam, hogy egyszer majd a haldoklók közelébe merészkedek és segítek nekik, mert – ellentétben azzal, amit korábban gondoltam – nagymama haldoklása és halála a kórházban megmutatta, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyenek ilyenkor a körülmények, sőt: ez a legfontosabb időszak az életünkben.
november 16.
…Ma elmentem a fogorvoshoz, hogy a kihúzassak egy nagyon ramaty fogat…
…Ahogy ott ültem és cibálták a fogat, elképzeltem, hogy ez a fog a világ összes baját hordozza, és ha sikerül kihúzni, akkor a világ is megszabadul.
…A rádióból egy régi Edda szám szólt…
…Belenéztem a visszapillantóba: rég nem voltam ennyire nyugodt tekintetű…
november 17.
…Most először csak hárman ülünk a szobában, nyugodt körülmények között, és apa betegségéről beszélünk. Őszintén.
…Törnek elő mindenfélék – anyából a félelem és a tartás, nővéremből a szorongásánál is erősebb tenni akarás, belőlem… Inkább hallgatom őket.
…Mindannyiunknak úgy kellene élnie, mintha a mai lenne az első és az utolsó napja.
…Most apa megtehetne olyasmiket, amiket eddig, talán a túlzott lelkiismerete miatt nem tett meg. Mintha mindig is luxusnak érezte volna, hogy kikapcsolódjon, hogy csak önmagával foglalkozzon. Hogy csak a maga kedvéért csináljon valamit – talán nem is volt kedve hozzá. Másokért sok mindent megtett, magáért kevésbé.
…Igen, csináld most azt, apa, amit te szeretnél. Csak azt csináld!
…A gyerekek azt látják, amikor átjönnek, hogy feszültség van a nagyszülői házban, kevesebb a nevetés, és én is érzem, hogy sokszor ingerlékennyé tesz, ahogy a két fiú hangoskodik a számítógépnél. Pedig inkább jó, hogy ott vannak, hozzák a friss energiát.
…Anyán nagy a hirtelen teher. Amikor ő az ebéd utáni sziesztáját indítaná, apa mostanában akkor kel fel.
- hét
november 22.
Ma bementem a kórházba apa csontizotópos leletéért. A nyolcsoros eredményben láttam, hogy a bordákon vannak elváltozások, de volt a végén egy mondat, amit nem értettem. Felhívtam T-t. Mondta, hogy az a keresztcsont, szóval ott is van már valami. T szerint nem jó jel. Javasolta, vegyek CULEVIT-et, abból apa még ma kezdjen el három óránként bevenni egyet. Ma még a lába is elkezdett fájni, bottal sántikál, csontsovány, egy egészen más ember.
Este megkért apa, hogy töltsek ki egy számlát… Amikor kész lettem, azt mondta: – Ez az utolsó munkám. – Micsoda? – kérdeztem vissza, nem is tudom, miért, talán a döbbenettől. – Ez az utolsó munkám – ismételte apa, rám nézett, én rá. – Honnan tudod? – próbáltam elodázni ezt a súlyos kijelentést, de aztán ki kellett jönnöm, mert nem bírtam volna bőgés nélkül.
Most először tört rám az érzés, hogy lehet, tényleg vége lesz hamarosan.
Apának egész életében a munkája, a tanítás volt a legfontosabb, gyerekkoromból is szinte egyetlen emlékem van róla otthon, ahogy ül a számítógép előtt vagy a konyhaasztalnál dolgozatokat javít. A daganatos megbetegedéseknél az egyik legkomolyabb rizikófaktor a nyugdíjba vonulás.
…Három hét telt el az első lelet óta, de valahogy minden tolódik. Csak ne látnánk közben, hogy napról napra megy össze a teste.
…Anya lába is fáj. Jól nézünk ki. De tudom, hogy megerősödve fogunk ebből kijönni. Lélekben mindenképp. Jó ez a család. Erős ez a család.
november 23.
Apa kórházban, hétfőn szövetmintavétel. …Már mindenkinek adott a nővérke kitöltendő papírt, már be is szedte mindenkitől, de hozzánk nem jött. …Végül közölte, hogy nem kell éhezni, nem lesz vérvétel.
…A kórházban nyugi, még apa néz ki a legjobban a tüdősebészeten. Ablak melletti ágyat kapott, azt mondja, a holdat, meg a fenyőket nézi.
…Egy tanítványa műti majd. …Mondtam apának, hogy most láthatja, mégis volt értelme a munkájának (mert néha úgy érzi, hogy nem volt), most legalább nem egy sima beteg, hanem egy tanítványa betege. Láttam, hogy ez megnyugtatta.
november 23-27.
Olvastam a Gyógyító család című könyvben, hogy a családnak nem szabad átadnia teljesen magát a családtag betegségének, meg kell hagyni a jó dolgokat is a mindennapokból. Csakhogy nincs kedvem emberek közé menni, sőt, még a Bükkbe is alig járok ki, pedig a hegy mindig befogad, megnyugtat. …Arra gondolok, hogy lélekben lehet a legnehezebb most apának. Hogy így elhagyta a teste…
…A műtét napján jön telefonon a hír, hogy apa megyei pedagógiai díjat kapott. …Rosszul néz ki, ahogy a műtét után ott fekszik meztelen felsőtesttel, lesoványodva az ágyon, de mégsem olyan rossz érzés, mint azt korábban elképzeltem.
…Az APEH-be megyek. …Két órája lejárt az ügyfélfogadási idő, de még mindig ott vagyok, utolsóként a váróban. Van valami magasztos, így egyedül a nagy térben, ahol egyébként mindig óriási a tömeg. Felettem üvegtető, kék ég, napsütés, csak a biztonsági ember jár-kel idegesen. Megint úgy érzem magam, mint egy filmben. Ilyenkor kívül vagyok, és ez valahogy megnyugtat.
- hét
november 30.
…A daganat olyan helyen van, hogy csak mára lett meg a szövettani lelet. …Az orvos operál, azt mondja a nővér, várjam meg, mert ez az eredmény elég rossz, beszéljek vele. Komoly, együtt érző szemmel néz rám. Jól esik, hálás vagyok neki. Rám jön a bőgés, pedig tudtuk.
…Kinézek az ablakon, apró, de sűrű pelyhekben hullik a hó.
…Kiderül, hogy a rossz hírben van egy jó: a kétfajta daganatból ez a jobbik, legalábbis annyiban, hogy ezt érdemes kemózni. Ami apának van, az kiterjedt, esetében a nyirokrendszerre, de lazább szerkezetű, így érdemes élethosszabbító kezelést végezni. Élethosszabbítás. Ahhoz képest, hogy mindannyian haldoklunk…
…Veszek neki banánt, az csúszik könnyen és tele van energiával. Mostanában vannak fájásai, de sosem mondja, hogy fáj, csak azt kéri anyától, adjon fájdalomcsillapítót.
december 2.
…Ma egy hónapja, hogy apát nem láttam mosolyogni, és ma újra. Amíg anya szellőztetett a szobájában, átjött tévézni, és ahogy rám nézett, mert mondtam valamit, mosolygott. Pedig nem vicceset mondtam, csak úgy, valamit.
december 3.
…A főorvos nagyon rohanós, tele az osztály betegekkel. De amíg az asszisztens írt, egy pillanatra megállt előttem, erősen a szemembe nézett, megfogta a karomat és azt mondta: „nem tudjuk meggyógyítani az apukáját”.
Amióta ez a dolog beindult, minden orvos és asszisztens úgy mondja ezeket, mintha azt gondolná, hogy tőle hallom először a rossz hírt. Pedig már október 30-án, az első gyanúnál sejtettük, hogy nagy a baj. De most nekünk már az is jó hír, hogy egyáltalán elkezdődik a kezelés.
…Mindenki órák óta várakozik, kevés az ülőhely, sokan állnak, még sincs idegeskedés, sőt, van valami végtelen nyugalom.
december 5.
Alig eszik, alig kel ki az ágyból, alig beszél. Enervált, de talán ez a test és a lélek védekezése. – Nem fejezi ki az érzéseit – panaszolja anya. Talán a jóisten úgy segít, hogy most nincsenek is túl nagy érzelmei, hanem valóban enervált, üres. De meglehet, azért tartja magában, hogy nekünk ne okozzon fájdalmat. Pedig számunkra épp ez a befelé fordulása a legfájdalmasabb.
…Este anyával arról beszélgettünk, hogy talán apa szeretné kinyilvánítani, hogy fél, hogy rossz ez az egész neki, de nem teszi, mert nem akar fájdalmat okozni nekünk. De azt is érzem, hogy azért nehéz neki erről beszélni, mert a sok évtizedes együttlét alatt, a „napok viharában” eltűnt közöttünk, a családban az intimitás, és most, hogy ilyen helyzetben vagyunk, nem könnyű visszahozni ezt a bensőségesen őszinte viszonyt – amikor nemcsak ösztönösen kinyilvánítjuk az érzéseinket, hanem tiszta fejjel beszélünk is azokról.
- hét
december 6., Mikulás
…Nővérem hazavitt, útközben beszélgettünk erről az intimitásdologról. Mondta, hogy ez neki is probléma, igazából a gyerekekkel és a férjével tudta csak megvalósítani. Egyik ágon falusi, fizikailag is eleve távolságtartó, másik ágon kispolgári visszafogott viselkedésmintát örököltünk, vagyis, noha szeretet mindig volt, az intimitás nem evidencia a családunkban, tanulni, gyakorolni kell. Egy ilyen élethelyzet ezt különösen megmutatja.
december 10.
…Egy nap. Látszólag olyan, mint a többi. Az emberek jönnek-mennek, az élet zajlik, mint mindig. Nekünk mégis más. Hat hét telt el, és ma apa elment. Reggel fél kilenckor. Ennyi. Nem várta meg a kemót. Egy hirtelen tüdőembólia tíz perc agónia után elvitte. Még a nagy fájdalmak előtt.
Anya volt mellette, elbúcsúzott tőle, kimondta, szerintem hosszú idő után újra, hogy szereti, mi is szeretjük, és megölelgette. Segített neki elmenni, mert már nagyon el akart menni. Amikor a halála előtti percekben anya kérdezte tőle, mit szeretne (mert fájdalmai voltak), csak annyit mondott, „aludni, aludni…”
Holnap lesz apa névnapja. …Ma jelent meg az újságban, hogy megyei pedagógiai díjat kapott. Ma adtak el a könyvéből, azért is hívták az iskolából. …Holnap kezdődött volna a kemoterápia. Két napra Pestre utaztam, ott ért a hír, nővérem hívott fátyolos hangon, „figyelj csak… apa meghalt”, annyira metsző élesen hallom ma is a hangját, annyira hihetetlen volt, hogy ilyen rövid időn belül megtörténhetett… ha csak sejtettem volna, nem megyek Pestre. Azonnal jöttem vissza, taxi, IC, a vonaton csak azt mantráztam, „de nem szenvedett, nem szenvedett…”.
Még otthon volt a teste, bementem, felolvastam neki a Tibeti halottaskönyvből, hogy békésen távozzon a lelke. Aztán csengetett a halottszállító.
…Papírügyeket intézünk, a praktikum legalább tereli a figyelmet.
Azon gondolkodom, hogy is volt az utolsó találkozásunk apával. Mielőtt Pestre mentem, este a feszültségtől összevitatkoztunk a konyhában anya, nővérem és én, mire apa behívott minket és nagyon szelíden, ahogy talán még sohasem, megkért, hogy nyugodjunk meg és ne veszekedjünk. És előző nap odabiccentett egy szobanövényre, amit elfelejtettünk locsolni: „ezzel mi van?”, kérdezte a kókadozó növény láttán, mire mi teljesen ledöbbentünk, mert apa ilyesmit előtte sose vett volna észre. Sokkal érzékenyebb, békésebb lett élete legvégén.
…Ma az orvos azt mondta: „ilyen betegséggel csak a kiváltságosoknak jár ilyen viszonylag könnyű halál.” Hálát adok az égieknek. Csak ez jár a fejemben, csak ezt hajtogatom, ha az eltávozására gondolok: nem szenvedett, nem szenvedett… Kegyelmet kaptunk ezzel, legfőképp apa. Fényesség és béke legyen vele.
december 17.
Egy hét telt el apa halála óta, és mintha csak most kezdene valamennyire leesni. Ma tényleg nagyon nyomottul éreztem magam.
A búcsúbeszédet megírtam. És elmentem bevásárolni a torra. Talán ez volt a legfájdalmasabb, nem tudom, miért. Vagyis tudom. Mert sokat jártunk apával bevásárolni. Anya megírta a listát, mi pedig apával mentünk a hipermarketbe.
Apa egyik kedvenc kísérlete volt, hogy beálltunk olyan pultok elé lelkesen nézelődni, ahová amúgy csak ritkán járnak vásárlók, például a biopulthoz, és vártuk, hogy az elmélete beigazolódjon: kis idő múlva bevonzottuk az embereket, aztán azok újabbakat, végül néha csak úgy hemzsegtek körülöttünk. Néztem most az erdélyi szalonnát, amit apa úgy szeretett. És vásároltam és vásároltam, pakoltam be a kocsiba a sok mindent…
…Nagyon érzem az együttérzést mindenfelől, ez sokat segít.
…Eddig teljesen megnyugtatott, hogy nem szenvedett apa, másra se gondoltam. Most viszont fáj a hiánya. Érdekes, amíg élt, nem igazán gondoltam bele, mekkora helyet tölt be az életemben. A cinikus humorával, a közös cégünkkel kapcsolatos ügyezéssel, és egyáltalán, a puszta létezésével.
…csendes volt minden, csak Rozi kutya szuszogott a lábunknál. Az elmúlás járta át a házat, és mégis, volt az egészben valami végtelenül meghitt és békés.
„A halál, a múlandóság nagyon furcsa dolog, mindannyian tisztában vagyunk vele, tudjuk, senki nem tagadja, nem mondja, hogy márpedig halál nincs, nem fogsz meghalni. Van rá egy egész élet felkészülni és mégis minden pillanatban meglepődünk rajta és döbbenten állunk előtte”
Részlet a búcsúbeszédből
…Pár héttel ezelőtt feküdtem az ágyban, se aludni, se felébredni nem bírtam a szomorúságtól. És akkor, ebben a félálomban meghallottam a hangodat, nem kívülről, bentről szóltál, azt kérdezted: „Eri, itt vagy?” Igen apa, mindig itt vagyunk, veled vagyunk: feleséged, lányaid, unokáid, rokonaid, barátaid és kollégáid.
…Míg az ember meg nem éli, addig csak üres beszéd, hogy halottaink mindig köztünk maradnak. Most viszont valóban érzem a jelenlétedet: megmaradt nekünk a fanyar humorod, a mosolyod, az őszinteséged. A lelked él, hiszen még a neved is azt jelenti: lélek.
…Ahogy az életeddel, úgy a betegségeddel és a távozásoddal is nagy tanítást adtál nekünk: megmutattad, hogy minden munkánál, hétköznapi küszködésnél, vagy kitüntetésnél fontosabb, hogy figyeljünk és vigyázzunk egymásra. És hogy kellő iróniával szemléljük a világot. Te már kikerültél a fényre, nem húz a test súlya, békében vagy. Erre gondolunk majd, valahányszor belénk hasít a hiányod.
Sosem gondoltam volna, hogy a temetés után, amikor odajönnek az emberek részvétet nyilvánítani, az jó is lehet. Sokszor volt, hogy egy temetésen nem akartam kondolálni, mert úgy éreztem, van a gyászolónak elég baja, nem kell, hogy mi még ott sorba álljunk. Aztán apám temetésén, miközben a barátok, ismerősök részvétet nyilvánítottak, döbbenetesen őszinte, szívbéli mondatok hangoztak el és azt éreztem, hogy ez igenis nagyon fontos.
A buddhista mondás szerint mindannyiunknak úgy kellene élni, mintha ez lenne az első és az utolsó napunk: tiszta szemlélettel és azzal a törekvéssel, hogy rendet hagyjunk magunk után. Ma már mindenre úgy tekintek, hogy a karma tévedhetetlen törvénye hat rá, azaz minden okkal történik és bármit teszünk, mondunk, annak tényleg valamilyen következménye lesz valamikor, nem tudhatjuk, hogy mikor. Ahogy mondják, a tetteinket szabadon megválaszthatjuk, de azok következményeire már nincs befolyásunk.
Valamelyik skandináv országban van egy olyan szokás, hogy 50-60 éves korukban az emberek fizikai szinten is kezdenek készülni az elmenetelre: nem halmoznak tovább tárgyakat, inkább elajándékozzák azokat. Ezzel még a haláluk előtt eljutnak oda, hogy nem hagynak olyan tárgyakat és körülményeket maguk után, amelyek a hozzátartozóiknak nehézséget jelenthetnek.
Apámmal régen nagyokat tudtunk vitázni, míg a betegsége előtt 1-2 évvel egy veszekedéssé fajult szóváltás után azt mondtam, hogy soha többet nem akarok az apámmal ilyen hangon beszélni. Magamnak utólag hálás vagyok, hogy mire eljutottunk oda, hogy hirtelen beteg lett és nagyon rövid időn belül meghalt, nem maradt bennem tüske, hogy mi mennyit veszekedtünk. A tudatosság ahhoz kell, hogy mindig észben tartsuk: kiszámíthatatlan, mikor találkozunk utoljára a másikkal és mennyi időnk van még együtt. Szép az a szokás, amikor a társak nem fekszenek le aludni haraggal. Bármi volt aznap, azt el kell engedni vagy bocsánatot kell kérni, mert nem tudhatjuk, hogy lesz-e másnap.
Az amerikai filmekben szoktuk látni, hogy az elhidegült családtagok a halálos ágynál újra összeborulnak és feloldódnak a nagy konfliktusok. De nem érdemes ezt az utolsó pillanatra halasztani. Apám halála előtt végeztek rajta egy tüdőbiopsziát. Elég gyenge volt már akkor a szervezete, esélyes volt, hogy abból már nem ébred fel. A műtét előtti napon bementem hozzá a kórházba, és úgy váltunk el, hogy lehet, ez a találkozásunk lesz az utolsó. Mindkettőnkben ott volt a mozdulat, hogy most meg kellene ölelnünk egymást, de nem tudtuk megtenni. Azt éreztem, hogy ha akkor meg is tesszük, idétlen lett volna. Lehet, hogy a filmekben így történik, de a valóságban nem. Mindig éreztem a családban, hogy szeretjük egymást, de fizikai kontaktus alig volt. Anyukámmal ezt most apró lépésekben gyakorlom, hogy amikor majd búcsúzni kell, akkor tényleg természetes módon tudjon megtörténni.
Fotó: Getty Images
