A munkám a szenvedélyem: Ferdinandy Nóra, a Magyar Hospice Alapítvány gyógytornásza

2018. június 18. |

Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük átértékeléséhez. Ismerkedjetek meg Ferdinándy Nóra gyógytornásszal, aki 16 éve a magyar Hospice Alapítványnál dolgozik.

Amikor kórházba kerül az ember, a saját bőrén tapasztalja meg, mennyire sokat számít az ápolók, a kórházi személyzet együttérző hozzáállása. Minél kiszolgáltatottabb valaki, az ápoláson túl annál nagyobb szüksége van az odafigyelésre, a kedves szavakra. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedők segítő angyalai a hospice-ápolók: orvosok, nővérek és gyógytornászok, akik munkájukkal nemcsak elviselhetőbbé teszik a súlyos betegek hétköznapjait, de lelkileg is mellettük állnak. Nóra saját bevallása szerint is segítő embernek született, minden olyan tulajdonság megvan benne, ami ehhez a munkához szükséges: végtelen türelem, kedvesség, empátia és az évek alatt kialakult képesség, hogy munka után könnyedén képes átkapcsolni magánéleti üzemmódba. Éppen ezért meg sem fordul a fejében, hogy elhagyja a mai világban oly kevéssé értékelt, segítő pályát. Beszélgetésünk után csak annyit bírtam mondani neki: olyan jó, hogy léteznek ilyen emberek, mint te!

Aki az egészségügyben dolgozik, rendelkezik egyfajta hivatástudattal: gyógyítani, betegeket ápolni, segíteni szeretne. Amikor a ’80-as évek második felében pályaválasztás előtt álltál, téged is ez a hivatástudat vezérelt?

Gimnáziumban még nem igazán tudtam, milyen irányba tanuljak tovább. Magyar–orosz fakultációra adtam be a jelentkezésemet, de apukám, aki az iskolámban könyvtáros volt, átírta a jelentkezést biológia–fizika fakultációra. Nem voltam túl jó ezekből a tantárgyakból, de az apukám úgy érezte, jobb lesz, ha a humán vonalat reálra cserélem.

Lehet, hogy titokban orvosnak szánt téged?

Nem hiszem, ő nem ilyen tudatosan szervezte az életem. Csak volt egy megérzése, és jót akart nekem. Kemény volt a középiskola utolsó két éve, sokat kellett tanulnom. Harmadik után elmentem nyári munkára segédápolónőnek a Szent Ferenc kórházba, meg akartam nézni, hogy bírom-e a kórházi közeget. Három hetet töltöttem el ott és rájöttem, ez az én világom. Az orvosi pálya nem jött szóba, de ápolónőnek is elmentem volna szívesen. Végül gyógytornász szakra jelentkeztem az Egészségügyi Főiskolára, ahová elsőre nem vettek fel. Akkoriban csak Pesten képeztek gyógytornászokat, nagyon nagy volt a túljelentkezés. Egy évig jártam az előkészítőkre és mellette a SzentJános kórházban dolgoztam, félállásban adminisztrátorként, másik félállásban segédgyógytornászként.

Milyen volt fiatal lányként belecsöppenni a szigorú szabályokkal teli kórházi létbe?

Nagyon sok mindent akkor tanultam meg. Emlékszem, első nap, amikor megérkeztem kibontott, nagy szőke hajjal, rám mordultak az idősebb kollégák, hogy azonnal fogjam copfba a hajamat. Kibontott hajjal nem lehet reggelit osztani egy belgyógyászati osztályon. Én azóta sohasem dolgoztam kibontott hajjal gyógytornászként sem, ez a szabály belém ívódott akkor. Voltak vicces jelenetek, például amikor az egyik beteg kacsát kért tőlem, én meg az ágytálat adtam oda neki. De alapjában szerettem itt dolgozni, mind a két kórházban jól éreztem magam.

Itt találkoztál először életedben a halál tényével?

Igen. Nagyon megszerettem egy idős nénit, akit egész héten én ápoltam a belgyógyászati osztályon. Amikor a hétvége után, hétfőn újra jöttem dolgozni, a néni ágya üres volt. A többiek mesélték, hogy a néni szombaton, ott a kórteremben meghalt. Ez nagyon szíven ütött. A nővérekkel sokat beszélgettünk arról, hogy mennyire rideg és kegyetlen dolog a kórházban, magányosan meghalni, már akkor sokat gondolkoztam azon, hogy biztos van más, humánusabb módja az elmúlásnak.

Később megtaláltad ezt a Hospice-nál. Mióta dolgozol náluk?

16 évvel ezelőtt kerültem hozzájuk, egy barátnőm hívott oda dolgozni. Akkor már megszületett mind a két gyerekem, a gyes után még néhány évet gyógytornászként dolgoztam a Szent János kórházban, ezt a munkát cseréltem le az alapítványira.

Vissza tudsz emlékezni az első betegedre, akit a Hospice-on keresztül ismertél meg? Mit éreztél, amikor szembekerültél egy olyan esettel, ahol tudtad: a beteg menthetetlen?

Az Üllői úton lakott a hölgy, akihez el kellett mennem. Persze izgultam előtte, fogalmam sem volt, mi fog történni. Meglepetésemre természetes volt az egész, semmilyen rossz emléket nem őrzök róla. Nem pánikoltam, együttérzően meghallgattam őt és megmasszíroztam, megtornáztattam.

Felkészítettek lelkileg arra, ami rád várhat az ilyen helyzetekben? Egyáltalán, meg lehet tanulni, hogyan fordulj egy olyan emberhez, akiről tudod, már nincs sok hátra neki az életből?

Szerintem az évek során lassan tanulja meg ezt az ember. A különböző esetek révén, a sok beszélgetés után a kollégákkal, szakemberrel. Van egy negyvenórás, kötelező alapképzésünk, de a valóságban minden eset különböző, bármikor bármi megtörténhet. Sokszor kérdezik a betegek, hogy szerintem nekik még mennyi idejük van hátra, megtanultam, hogy ilyenkor nem szabad konkrét választ adni. Nekem ebben nincs kompetenciám. Ilyenkor a pszichológiából tanulva vissza kell kérdeznem, hogy ő hogy érzi magát, ő mit gondol erről. Persze néha az orvosnak meg kell adni egy bizonyos intervallumot, sokaknak vannak még elintézendő dolgaik, lezárásra váró történeteik.

Kétgyerekes anyaként, érzékeny nőként nem lehet könnyű nem beleélni magad az egyes betegek helyzetébe. Felhúztál egy falat a lelked köré, hogy ne érintsen meg mélyen minden szenvedés és haláleset?

A kezdetekkor sokszor elsírtam magam, jobban megérintettek az esetek. Nem mondom, hogy most nem érintenek meg, de tényleg fel kellett húznom azt a falat, hogy tudjak rendesen dolgozni. Azért is, mert 2010 óta bejött a Hospice-ba a gyerekvonal is, ami még keményebb. Olyan családokkal vagyok kapcsolatban, ahol az évekig egészséges gyerek lesz gyógyíthatatlan beteg, vagy már nagyon betegen született. A gyerekhospice a felnőttel ellentétben nem csak daganatos betegek ápolásával foglalkozik. Nem szabad beleélnem magam a család helyzetébe, nem vehetem magamra a fájdalmukat, amikor elveszítik a gyermeküket.

Egyszer mesélte egy szakember, hogy a segítő munkát, amikor naponta szembesülsz a fájdalommal, szenvedéssel maximum 7 évig lehet végezni. Te már 16 éve csinálod.

Nekem is ezt mondták, amikor elkezdtem a Hospice-ban dolgozni, és lám, már 16 éve csinálom. 2009 környékén volt egy mélypontom, ekkor fizetés nélküli szabadságot kértem, és elmentem Angliába. Oxfordban és Londonban hospice-házakat látogattam meg. Amit ott láttam, rengeteg erőt adott, meggyőzött arról, hogy jó, amit csinálok, folytatnom kell.  Egyébként kéthetente van szupervízió az alapítványnál, az ápolónőkkel együtt egy külső szakember segítségével megbeszéljük a munkánkkal és a betegekkel kapcsolatos kérdéseket. A kolléganőkkel is sokat beszélgetünk, ami segít az esetek feldolgozásában.

Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?

Amikor ott vagyok a beteg mellett. Lett volna lehetőségem gyógytornászként magánpraxist nyitni, sokkal kényelmesebb körülmények között sokkal több pénzt tudtam volna keresni. De nem tettem, mert ezek a betegek nagyon fontosak nekem. Velük találkozva annyi pozitív visszajelzést kapok, ezek mind megerősítenek abban, hogy jól döntöttem. A mai világban furcsán hangzik, de van küldetéstudatom. A családi háttér is természetesen nagy segítség volt ebben.

Mi az, ami a legnehezebb?

Beosztani az időt, hogy mindenkinek megfeleljen. Kora reggel még nem mehetek a beteghez, mert későn kel, délután pedig már nincs ereje hozzám. A gyerekek esetében figyelembe kell venni az ebédidőt, az etetéseket, a délutáni pihenőt. Ha valamit eltervezek reggel, biztos, hogy másképp alakul a nap folyamán. Alkalmazkodnom kell a betegek igényeihez, ami megnehezíti az útvonaltervezést. Egész Budapest és a Budapest környékén élő gyerekek tartoznak hozzám. Nagyon sokat vezetek, ami nem baj, mert az autóban van lehetőségem kikapcsolni egy kicsit. Zenét hallgatok, elintézek egy-két személyes telefont.

Két felnőtt gyereked van. Rájuk is átragadt ez a segítő mentalitás?

Ők teljesen mással foglalkoznak, mint én, de főképp a lányomban abszolút látom, hogy nem áll távol tőle ez a mentalitás. Két évvel ezelőtt a legjobb barátnőjét, aki akkor volt 22 éves, kísérte el az utolsó úton, az utolsó pillanatig mellette volt. Fantasztikusan helytállt, ilyen fiatalon megtapasztalta mindezt.

Megkérdezhetem, hogy hiszel-e a túlvilágban? Abban, van-e élet a halál után?

Valamilyen szinten igen. Hiszem, hogy a lélek valamilyen formában újjászületik. Amikor meghal egy olyan betegem, akit nagyon kedveltem, üzenek vele a többieknek, akik előtte mentek el. Egyszer valaki azt mondta, hogy mindenkinek van egy életgörbéje – van, akinek 1  év, másnak akár 100 év –, mindenkinek más. Ebben az életgörbében ugyanúgy átéli a jót és a rosszat, mint bárki más. Ez a gondolat szokott segíteni elfogadni például a gyermekhalált. Ennek ellenére mindig azt mondom: nem szabad állást foglalni abban, amit az ember nem tapasztalt meg a saját bőrén. Tudjuk támogatni a családokat, segíteni őket, de nem tudjuk átélni azt, amikor valaki elveszíti a szerettét.

Mit gondolsz, hol leszel tíz év múlva? Mivel szeretnél foglalkozni?

2010 óta tanulom és gyakorlom a craniosacralis terápiát. Ez egy nagy szerelem. Lehet, hogy tíz év múlva ezzel foglalkozom többet, és a hospice-os munkám mennyisége csökken. De mindenképpen maradni szeretnék a segítő tevékenységeknél.

Fotó: Bodnár Zsófia

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Mi az összefüggés a klímaváltozás és a faji igazságtalanság között? afroamerikai

Mi az összefüggés a klímaváltozás és a faji igazságtalanság között?

Girl power az informatikában girl power

Girl power az informatikában