Széteső ingerek, eltűnő családok – színházajánló

2019. február 13. |
Central Médiacsoport Zrt.

Pass Andrea megrázó darabot csinált édesapja haláláról, a téma azonban a személyességén túllépve nagyon fontos társadalmi feladatot vállalt: beszélni a halálról és a gyászról, még akkor is, ha ezt fájdalmas nézni.

Gyakran van olyan érzésem, hogy a magyarok inkább nevetni járnak színházba: kétségbeesetten belekapaszkodnak minden káromkodásba, minden grimaszba, hogy kielégíthessék a “jól szórakozás” élményére vonatkozó elvárásaikat. Nem azt mondom, hogy Pass Andrea Eltűnő ingerek című darabjában nincsen szándékolt humor, de ahogy haladunk előre a darabban – és ezzel párhuzamosan egyre mélyebben hatolunk be a főhős, Endre széthulló érzékelésébe – egyre inkább lehetetlenné válik nevetni. A végére már csak a síri csönd marad.

A Pintér Béla oldalán induló, főleg alternatív színházakban rendező Pass Andrea egy zavarbaejtően intim és személyes eseményt dolgozott fel: édesapja korai halálának történetét, ami egy tragikus, de még reménykedni engedő agyvérzéssel indult, majd az agyrák hirtelen és végzetes diagnózisával ért véget.
A HVG-nek adott interjújában a rendező azt mondta, a vágy, hogy egy előadásban dolgozza fel a történetet ugyan már régebben megszületett benne, de csak apja halála után 20 évvel jött az a dramaturgiai ötlet, ami a családi traumát képes volt művészi értéket képviselő drámává emelni. Ez az ötlet egyrészt abban áll, hogy a forma idomul a cselekményhez, vagyis az érzékeit fokozatosan elveszítő Endre (Hajdu Szabolcs) szubjektív percepcióján keresztül érzékel a közönség is: villódznak a fények, szakadozik a hang, az egyre megfoghatatlanabbá olvadó külvilágban pedig a nézőnek is csak annyi kapaszkodó marad, ami egy agysérültnek kijut. Emellett a hömpölygő cselekmény is úgy burjánzik, ahogyan egy daganat, a valóság és a képzelet határai elmosódnak, a színészek pedig egyre fluidabban váltanak egyik karakterből a másikba. Az így építkező előadásban fokozatosan nyernek (új) értelmet elejtett megjegyzések, ruhadarabok vagy zenei motívumok, melyek Endre fakuló tudatában egy újfajta valósággá állnak össze. Mindeközben a dramaturgiai bravúr és a szürreális elemek kavargása mögött nem veszik el a történet egészen egyszerű, zsigeri szintje sem, hiszen Endre fokozódó tudatzavarából mégis csak haldoklásának története bontakozik ki.

Az előbbitől lesz az Eltűnő ingerek egy szakmailag is kiemelkedő színházi előadás, az utóbbi miatt hagy maga után összetört nézőteret – nem mintha érdemes lenne szétszálazni ezt a kettőt, hiszen pont azért működik a darab, mert szorosan összefonódnak.

Meg azért is, mert Pass Andrea olyan színészi gárdát hozott össze, akik visszafogott eszköztárukkal elképesztő érzékenységgel formálják meg a karaktereket. Hajdu Szabolcs egészen köznapi beszéde itt is olyan fesztelen, mint mikor a kamera előtt szólal meg, (például az általa rendezett Ernelláék Farkaséknálban) Pető Kata törékeny testéből egy odaadó, a végsőkig harcoló feleséget épít fel, Petrik Andrea pedig fokozatosan válik az elnagyoltan megrajzolt idegesítő kamaszlányból az apja gyógyulásáért távgyógyító guruhoz fohászkodó, kétségbeesetten küzdő lánnyá. A családban  feszülő konfliktusok és instabil viszonyok is folyamatosan oldódnak, hogy aztán a hármas egységgé forrjon az agyrákkal és az idővel folytatott igazságtalan versenyben. Persze ebben sosem volt valódi esélyük a győzelemre.

Az Eltűnő ingerek azért igazán jelentős, mert a személyes történeten túllépve képes volt egy nagyon fontos társadalmi feladatot is vállalni: beszélni a gyászról és a halálról. Magyarországon minden félórában meghal valaki agyvérzésben, a rák pedig már távolról  sem csak azokat fenyegeti, akiknek volt daganatos megbetegedés a családjukban. Az előadás végén reszkető, könnyező közönségből is arra lehet következtetni, hogy sokak számára ismerős a történet, ami kíméletlenül felidézi, de valami furcsán megnyugtató pontossággal dolgozza fel, hogy milyen is az utolsó percig elkísérni, majd az útjára engedni valakit, akit szeretünk. A darab minimalista díszlettel dolgozó fináléjának csak Ravel ad némi pátoszt, de abban az egyszerű gesztusban, ahogyan a család a fél lábbal már a “túloldalon” lévő Endre után nyúl, minden benne van. Leginkább a reménykedés, ami még a legracionálisabb hozzátartozót is képes elvinni a megszentelt gyógyvizek vásárlásáig vagy a távgyógyító guruk felkeresésééig. És a keserű válasz, hogy mindennek ellenére a legtöbbször még sincsenek csodák.

Pass Andrea darabja úgy végez retrospektív gyászfeldolgozást, hogy az előadás épp ott ér véget, ahol a gyász elkezdődik. Nem akarja elvitatni a feldolgozhatatlan fájdalmat, nem próbálja kozmetikázni a halált, nincs inspiráló üzenet a tragédia után. És bár a darabot nem könnyű végignézni, hiszen a halállal szembesít minket, a szívszorító fináléban mégis felmutat valami szépséget, ami segíthet enyhíteni a fájdalmat. Ez pedig magában a szerettünkért való küzdelemben rejlik, ami még akkor is megmarad, ha végül el kell búcsúznunk tőle.

Fotó: Kuttner Ádám, trafo.hu

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Szabados Ágnes: Az olvasás, mint terápia interjú

Szabados Ágnes: Az olvasás, mint terápia

Dokumentumfilm a tokaji aszúról – rendkívül rizikós biznisz almási tamás

Dokumentumfilm a tokaji aszúról – rendkívül rizikós biznisz

Odettel tér vissza a Stylewalker Night odett

Odettel tér vissza a Stylewalker Night