Sigmund Freud azt mondta, „gyermekként nincs is semmire nagyobb szükség, mint a szülői oltalom érzésére”. Sokszor ez mégis pont ellentétesen alakul. Akár a környezetünkben, akár a polcainkon sorakozó regényekben, de ugyanígy a filmekben és tévéműsorokban is számos példát láthatunk arra, hogy a gyerekek képesek napi rutinként magukra vállani felnőtt szerepeket. A pszichológiai szakszótárban ők a „parentifikált gyermekek”, akiket az érzelmileg éretlen vagy a magánéleti kríziseik miatt kibillent szülők megfosztanak a gondtalanság érzésétől, a felhőtlen gyerekkortól.
Megváltozott dinamika
„A szerepek felcserélődnek és a kicsikre életkoruknak nem megfelelő szülői felelősségkörök hárulnak, erre a családi dinamikára utalt a jelenség leírásában Salvador Minuchin családterapeuta a hetvenes években” – mondja Román Boglárka pszichológus. Mindez sok mindenben megnyilvánulhat: lehet, hogy a gyereknek praktikusan kell gondolkodnia, vezetni a háztartást, gondozni a szüleit, de előfordul, hogy inkább érzelmi nyomás nehezedik rá. Utóbbi esetben a szülők a gyereküket bevonják a magánéleti kríziseikbe, bizalmasként, partnerként, sőt szinte gondozóként kezelve őt.
„A gyereküket így lényegében megfosztják attól a jogosultságától, hogy gondoskodásban részesüljön, aki így a saját érzelmi világa helyett lassan az anyja vagy az apja érzelmeit helyezi előtérbe. Saját igényeivel, szükségleteiről egyre inkább lemond, és úgy gondol magára, mint akinek kötelessége gondoskodást, megértést, támogatást nyújtani.” Az ilyen szülők „mentségére” szóljon, hogy a parentifikáció folyamata általában nem tudatos. Román Boglárka szerint a szülők sok esetben nem számolnak azzal, hogy a felborult egyensúly milyen következményekkel jár a gyerekükre nézve. „Általában krízisek – válás, veszteség, betegség vagy gyász – váltják ki a szerepek felcserélődését. Állhat a háttérben az is, hogy a szülő állandóan dolgozik, de abúzus vagy sok esetben függőségek is közrejátszanak.”
Egy gyerekkor vége?
A függőség volt az indítómotor Réka és az anyukája esetében is. „Sosem tudtam, hogy ennek a jelenségnek neve is van, csak azt éreztem, ellopják a gyerekkoromat. Persze nem tudtam, hogy ki… Én nem anyukámra, hanem az egész világra, de legfőképp apámra haragudtam, miután kilencéves koromban lelépett külföldre egy kolléganőjével. Nem tudom, hogy anyu korábban is rendszeresen ivott-e, de onnantól kezdve folyamatosan” – meséli a most 38 éves Réka.
„Angoltanárként sokszor fogadott diákokat délután, én pedig igyekeztem eltakarítani a nyomokat, szellőztettem, eldugtam az üres borosüvegeket, megfésültem, fogkefét adtam a szájába. De a diákok és a bevételek így is elmaradoztak lassanként.” Azt mondja, fájt így látni az anyját, de soha nem haragudott rá, inkább állandó szorongásban élt édesanyja közel egy évtizeddel ezelőtti haláláig. „Meg akartam menteni, meg akartam gyógyítani a szívét, de úgy éreztem, ő már akkor feladta, amikor apu elment: falat húzott maga köré. Néhány kósza simogatásért csináltam az egészet – a magam és a háztartás teljes ellátását –, és azért, hogy ne vegyenek el tőle” – teszi hozzá Réka, aki rendszeresen jár terápiára, hogy megértse, feldolgozza a gyerekkori élményeit.
Fotó: Unsplash.com
