Idén nem állítok karácsonyfát. Mert az ember nem mos hajat edzés előtt, nem vacakol az ebéddel, ha este úgyis drága helyre mennek vacsorázni, nem áll neki egy új könyvnek a tíz perces villamosúton. Felesleges.
Jövőre úgyis itt lesz a fényekkel megrakott fa, anyám újra előveszi a pincében rozsdásodó kisvasutat, hogy a fenyő törzsét körbeölelő apró sín megint végtelen pályát biztosítson az önmagát üldöző mozdonynak. Felkerülnek a szaloncukrok, amiket majd valaki kilopkodhat az ezüstpapírból, már ha nem zselések. Le fogjuk kapcsolni a fényeket, állni fogunk a szép ruhákban, csillagszóró lesz a kezekben, a zárt ajtók mögül szól a csilingelés, utána meg a karácsonyi zene. Valaki videózni fog, mondjuk most már mobillal, nem a camcorderrel, mint annak idején a papa, aki az új technológiától megrészegülve minden családi eseményről tarr bélai felvételeket készített. Túljátszott csodálkozással bontjuk majd az ajándékokat, kerek szemekkel és széles mosollyal fogunk meglepődni, hogy aztán az egészet végigcsináljuk újra és újra minden egyes rokonnál.
Emlékszem az első karácsonyomra, ami szakított ezekkel a hagyományokkal, nevezzük mondjuk az első felnőtt karácsonynak: az öcsémmel feszengve kérdeztük, hogy ugye most már nem kell kimennünk a szobából, nem kell le- meg felkapcsolni a villanyt, különben sincs már a fa alatt meglepetés, kamasznak olyat senki nem mer venni. És láttam anyám arcán átsuhanni a csalódottságot, amit aztán gyorsan elmaszkolt az ünnepi jókedv, pedig az ilyen felnőtt karácsonyokon már az is inkább csak kötelező jellegű. Persze azért a szép ruhák, a zserbó, a linzer, a halászlé, a libamáj meg a többi továbbra is megmaradt a családban a féltve őrzött budai/polgári hangulat jegyében, de már nem el-, csak megjátszottuk a rítust, minden ünnepélyes komolyság nélkül. Aztán amikor elköltöztem, a magam részéről már erre sem vettem a fáradtságot: a karácsony díszletei ott maradtak a családi házban, december végén néhány óráig ott inhaláltam a fenyőillatot aztán hazaértem a saját otthonom (őszintén szólva azért kicsit szomorú) hétköznapiságába.
De a következő karácsony más lesz, mert az Juli első karácsonya lesz és a kedvéért mindenki hajlandó leporolni a múltat. Ő még alig tud majd felfogni valamit az egészből, nekünk viszont a puszta jelenléte is elég, hogy újrajátsszuk az ünnepet, én pedig megmutathatom, hogy sikerült jól eltanulnom a karácsonyi szeretet epicentrumában álló anya szerepét: a karomban tartom majd a kislányomat, mikor hunyorogva nézi a sötétben tüzelő csillagszorókat, odanyújtom neki a legszínesebb gömböket és ha túl sok már a tojáslikőr illata vagy az ajándékot cserélő dédszülők hangja, elrejtheti bennem az arcát. És miután az elmúlt hetek várakozása csúcspontra ért, bágyadtan ülünk majd a kanapén, a meleg és nehéz levegőben gépiesen porlad a mézeskalács, hogy aztán a testemen átfolyva Julit is elaltassa. Lassulnak a karácsonyfa fényei, hosszabodnak a mondatok közötti szünetek, csillogó alufólialabdákba zsúfoljuk a süteményes tálat.
Most karácsonyfa helyett összeszerelt kiságy áll a sarokban, bár a matrac még a szekrény tetején, a komódon pedig roppanós műanyagban türelmetlenkedik a pelenkázóbetét. A karácsonyi listánkon textilpelenkák, takarók és rugdalózok sorakoznak, meg babafészek, összecsukható babakád és karamellszínű fontott rácsvédő. A forraltbor és sült hagyma szagú karácsonyi vásár helyett a szülőszobák között sétálunk, nem rohanunk utolsó pillanatban adventi koszorúért, inkább újra áthajtogatjuk a steril illatú komódfiókban álló kisruhákat. Ajándékot sem választok magamnak: a testem kinőtte a konfekciót, felesleges újravásárolnom a parfümömet, jó darabig nem lesz majd időm színházba menni. És különben is, milyen ajándékot lehet most kérni, ami nem tűnik nevetségesen jelentéktelennek?
Idén nem a karácsonyt várjuk, hanem azt, ami utána jön. Nekünk ez az új cezúra, a még szentebb születés: most még Juli előtt van, de hamarosan új időszámítás kezdődik. Tenyerünkkel füleljük a hasfal alatti mozgásokat, ahogyan régen a csengő hangját, és amikor reggel kinyitom a szemem, sok év után újra azzal a gondolattal ébredek, hogy már megint eggyel kevesebbet kell aludni. Az izgatottságunk túlnyújtózik a decemberen, most nem fér meg a zserbó Juli mellett, mert a mi ajándékunk csak később érkezik.
Idén karácsonykor még arról beszélünk, hogy most utoljára vagyunk így ketten, pedig már most is hárman vagyunk. Még nincs fél méter sem, az alakja mégis bármelyikünknél hatalmasabb, betölti a tereinket, kitölt belülről, a méhem már egészen az agyvelőmig ér. Most is hárman ülünk anyámék karácsonyfája mellett, együtt álmosodunk a háttérből szivárgó karácsonyi filmtől. És hárman vagyunk itthon, ahol most fa és dekoráció nélkül is ünnepélyes a lakás, ünnepélyesebb, mint bárkié, mert mi várakozással díszítettük – tele van vele a levegő. Már így is egy új család vagyunk, új egység, háromfelé osztva. Már most sem ugyanaz, jövőre mégis egészen más lesz.
Fotó: Getty Images
