Én elismerem, hogy a terhesség alatti apaszerep nem túl hálás dolog – feltéve persze, hogy olyan férfiról beszélünk, aki tényleg szeretne kapcsolódni a gyerekéhez. Ahhoz a gyerekhez, aki pontosan ugyanannyira az övé is, mint az anyáé valamiért mégis csak a nőhöz tartozik, minden változást a nők élnek meg, és miközben anya és baba láthatatlanul összekapcsolódik, az apukáknak többnyire a késő esti csokiszelet- vagy (klasszikus sztereotípiák mentén haladva) uborkavásárlás marad. Megfigyeltem magamon, hogy sokszor én is csak „gyerekemként” vagy „kisbabámként” hivatkozom a lányunkra, nemcsak a testemmel, de a nyelvvel is kisajátítom magamnak, és néha teljesen kimegy a fejemből, hogy ezt a babát közösen hoztuk létre – mint amikor az első genetikai vizsgálat után örömmámorban újságoltam anyukámnak, hogy tökéletesek lettek az eredmények, és hogy ezek szerint genetikai aranybánya lehetek, mire ő megjegyezte, hogy talán a barátomnak is lehet valami része ebben.
Fura lehet elképzelni, hogy az anya a testébe zárva tartja a gyerekét, érzi, amikor a baba a hólyagjára lép (mondjuk azért senki ne irigyelje a terhes nőket) tudja, hogy mikor aktív, mikor alszik, a férfi meg csak reménykedik benne, hogy jókor teszi oda a kezét. A nőknek bizonyos szempontból automatikusan jár az anyaság, a férfiaknak – gondolom – többet kell dolgozniuk érte, hogy apává váljanak. Amikor olvasgattam a kötődő nevelésről, azon is megdöbbentem, hogy ezek szerint jó darabig csak az anya etetheti a babát – még akkor is, ha cumisüvegből ad neki tápszert vagy tejet. Mert elvileg így alakul ki az áhított biztonságos kötődés, az ősbizalom, ami persze csakis anya és baba privilégiuma. Meg azért inkább az anyuka hordozza, a nő tartsa a testén, tulajdonképpen vegyük úgy, hogy még ugyanúgy összeköti őket a köldökzsinór, csak a gyerek most már a hasfal másik oldalára került. Hogy mennyire igazságos ez, nem tudom, azért én minden szarsággal együtt örülök, hogy nekem jutott az anyaszerep.
De közben azt is gondolom, hogy ez az egész igenis a nő, a női test (egyébként tényleg pokolian kemény) munkája. Nem „szülünk”, meg nem „öt hónaposak vagyunk”, egyedül a nő szül és ő hordja ki a gyereket és ezért kijár neki a tisztelet, megbecsülés, csodálat, vagy amit csak akar. Ha kéri, még az éjféli nápolyi is. A szülésfelkészítőnkön például azt mondta az egyik apuka, ő sokáig úgy volt vele, hogy nem akar bent lenni a szülésnél, de aztán a Laci haverja elmondta, hogy ő végül is bement és az egész annyira fantasztikus élmény volt, szóval már tuti, hogy ő is ott lesz majd. És nekem rögtön az jutott eszembe, hogy inkább talán úgy van ez, hogy ha a gyereked anyja azt szeretné, hogy bemenj, akkor kutya kötelességed ott lenni, ha pedig nem, akkor viseld el, hogy kint maradsz. Nyilván nem ennyire sarkosan, hiszek az erőszakmentes kommunikációban, a kompromisszumokban meg a párkapcsolati egyensúlyban, de szerintem az ilyesmiben az utolsó szót azért hagyjuk meg az anyának. A terhesség így is arról szól, hogy egy egész rendszer tárgyiasítja és medikalizálja a női testet, hogy hirtelen mindenki úgy érzi, az anyaméhben hordott magzat hallgatólagos engedély arra, hogy kéretlenül is meg lehessen tapogatni egy nőt. Élete legintimebb, legsérülékenyebb pillanatában hadd döntse el a nő, hogyan érzi magát biztonságban.
Valahol persze nem olyan meglepő, hogy a férfiak általános feljogosítottság-érzése a terhességre is kiterjed, az meg már inkább nevetséges, amikor férfiak magyaráznak a terhességről: például mikor egy 60-as férfirokon ecsetelte nekem, hogy majd meglátom, milyen erős magzatmozgások vannak, és még részletezte is, hogy az milyen érzés a nőknek. Az meg tényleg ironikus, hogy ez az egész hogyan tud átfordulni, mikor már az újszülött körüli teendőkről van szó. Mostanában kezdte megütni a fülem, hogy még a felvilágosult, alapvetően szabadelvű és értelmes férfi ismerőseim is úgy fogalmaznak, hogy „besegítenek” a gyerek körül, hogy segítenek a nőnek. Mintha az ő hozzájárulásuk a gyerekgondozáshoz puszta szívesség lenne, míg a nőnek magától értetődően kötelesség. Mintha nekik opció lenne, a férfi feladatokon túli extra, amiért elismerés jár nekik. Ebből kifolyólag sokan (tisztelet a kivételnek, például az én csodás barátomnak is) nem is annyira törik magukat, hogy tájékozódjanak a szülésről vagy gyerekgondozásról.
És persze ez is nehéz kérdés, mert – közös egyeztetés után – nyilván én választom ki a kisruhákat, a hordozót és a pelenkázómatracot, már csak azért is, mert érdekel a lakberendezés és a divat, a barátomnak pedig inkább csak nyűg lenne az egész. És visszakanyarodva az előbbihez, igenis azt gondolom, hogy az én jogom dönteni a szoptatásról, a szülés körülményeiről, vagyis olyasmikről, amik alapvetően a saját testemmel kapcsolatosak, csak hát történetesen most már egy közös gyerek is van benne. De hiszek benne, hogy ez a kislány pontosan ugyanannyira az enyém, mint amennyire az apukájáé, még ha jó darabig biológiailag hozzám is lesz kötve. Szeretném, ha mély, belsőséges apa-lánya kapcsolat lenne közöttük, ezért folyamatosan emlékeztetem magam arra, hogy az én feladatom is bevonni a barátomat, teret adni neki, már a terhesség alatt kérni és engedni, hogy beszéljen a gyerekünkhöz, hogy a hasamra tegye a kezét, mert ő egyelőre így tud (fizikailag is) közel kerülni a lányához. Az pedig mázlim, hogy neki van is erre igénye, vagyis nem, épp azért ő a gyerekem apja, mert olyan ember, akinek ez természetes. Láttam, hogy mennyire csalódott volt, mikor nem érezte az első rúgásokat, és mégis azt mondta a babánknak, „nem baj, én türelmes vagyok, majd ha be akarsz köszönni, itt leszek”. És azt is látom, mennyire izgatott, mikor a tenyere alatt folyamatosan megemelkedik a hasam, és én akkor mindig elmondom, hogy ez kizárólag neki szól, mert ez a kisbaba már most jól ismeri az apukáját. Már alig várom, hogy lássam, ahogy tovább erősödik közöttük a szeretet és a kötődés – ahogy szép lassan kiegyenlítődik a mérleg.
