Anya leszek: a változó test és az első mozgások

2019. november 29. |

Személyes terhesnapló, amiben remélhetőleg mégis sok várandós nő magára ismerhet - hónapról hónapra. A félelmetes tempóban változó test elfogadása sokaknak okoz nehézséget, de a biológia azért ügyesen kitalálta, mivel lehet kompenzálni.

Próbálom elfogadni a változó testet. Először is a melleimet: a sötétedő bimbóudvarból kiszaladó kék és lila ereket, amik megfestik a fakó, szinte áttetszőnek tűnő bőrt – napkitörés a húson. Még nincs igazi terhes hasam, csak valami amorf domborulat, amit inkább próbálok bő ruhák alá rejteni. Arra azért pont elég, hogy a régi nadrágok megfeszüljenek, semmiben nem érzem igazán jól magam, mert először nyilván a bőrömben kellene, de az épp nyúlik, elszíneződik, megreped. Esténként kakaóvajjal kenem magam, gépiesen csinálom, mintha egy alkatrészt olajoznék, és tulajdonképpen olyan is az egész: tartály lett a testem, már nem igazán számít, mi van vele, ha egyébként megfelel funkciójának. Folyton rettegek a hízástól, közben pedig kínoz a lelkiismeret-furdalás, hogy nehogy megvonjak valamit a babámtól a hiúságom miatt – de persze úgy kívánom az édességet, mint még soha, neurotikusan csapongok a kakaóscsiga és az üres zabkása között.

Anya leszek: Az első hónap

Anya leszek: Az első hónap

Egyre jobban érzem, ahogy eluralkodnak rajtam a hormonok, zokogásban török ki, mikor realizálom, hogy elfelejtettem felhívni a gázost, ordítok a kormányablakban a biztonsági őrrel, aki tett egy gúnyos megjegyzést (mondjuk továbbra is úgy gondolom, ez félig-meddig jogos volt). Sosem voltak kötélből az idegeim, de most tényleg úgy érzem, minden pillanatban az épelméjűség határán egyensúlyozom, néha az egész világ ellenségnek tűnik, pedig soha nem vágytam még ennyire a szeretetre.

De azért idővel egyre több a jutalom. Most például az az apró, halvány mozgás, ami leginkább arra emlékeztet, mintha molylepkék kergetőznének a hasamban. A 17. hét végén kezdek el felfigyelni rá, de akkor még nem vagyok biztos magamban, a 18. hétre már tudom, hogy ez te vagy: az eddig csak monitoron látott úszkálás kezd kézzelfoghatóvá válni, én pedig mosolygok a villamoson, edzés közben, ebéd után a kanapén, amikor te leadod ezeket a titkos morzejeleket, amiket egyedül én értek. Az egyre növekvő has megnyitja köztetek az utat az apukáddal, már bátran ér a hasamhoz, mesél nekünk, hosszasan beszél hozzád. Ő még nem érzi a mozgást, ezek még nem azok az egyértelmű rúgások, a cronenbergi jelenetekkel, mikor egyszer csak kidomborodik a bőr alól egy picike láb vagy kéz. Nekem viszont bizonyosság, mert néha még mindig olyan nehéz elhinni, hogy terhes vagyok, egy jobb napon minden pontosan ugyanúgy történik, mint azelőtt (vagyis hát előtted) csak akkor veszem észre, hogy ott vagy a fejemben, mikor a villamosról leszállva ösztönösen a hasam elé teszem a karom. Néha félek, hogy hiányzik belőlem az anyai ösztön – már ha létezik ilyesmi egyáltalán – de ilyenkor úgy érzem, talán mégis van, legalábbis az biztos, hogy meg akarlak védeni mindentől, ha fura alakot látok az utcán, egyből átmegyek a másik oldalra.

Máskor viszont azon kapom magam, hogy nem akarom kiengedni a kezemből a munkát, ugyanúgy mindent elvállalok, megsorozom a szerkesztőket a témaötletekkel, keresem a következő könyvet, amit lefordíthatnék, borítót illusztrálok, mesekönyvet tervezek, készülök a következő szemeszterre, pedig nem valószínű, hogy mindez belefér majd a következő öt hónapba. Hogy azután mi lesz, azt meg nem tudom. Nemrégiben összefutottam valakivel, akivel egy közös projektben dolgozunk együtt, és megkérdezte, kinek fogom átadni, amikor szülni megyek. Zavarba jöttem és azt motyogtam, hogy hát majd csinálom tovább ugyanúgy, ő meg csak kedvesen visszamosolygott, “majd meglátod” – neki már van gyereke. Most még úgy érzem, nehéz elengedni az életemet, de azt hiszem, ha meglátlak, majd ez is könnyebb lesz.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek