Úgy döntöttünk, kihasználjuk a második trimesztert amíg lehet (amíg meg tudok mozdulni) és elutazunk Bécsbe, elsősorban azért, hogy megvacsorázzunk egy nagyon jó étteremben, a Steirereckben. Abban maradtunk, hogy végül is tavaly még újabb ázsiai utazást terveztünk a télre, de ez most egy jó darabig biztosan nem fog még összejönni, szóval nyugodtan el is vacsorázhatjuk a pénzünket. Arról nem is beszélve, hogy néhány hónapig valószínűleg vacsorázni sem fogunk tudni majd eljutni – nemhogy Bécsbe, de a sarki vietnámiba se. Az angolban mellesleg külön neve is van a terhes utazgatás gyakorlatának: ez a babymoon, amit épp a fentiekre való tekintettel kifejezetten ajánlani szoktak a babát váró pároknak.
A hat hónapos hasam szerencsére még nem kényelmetlen, de már épp elég látványos ahhoz, hogy megkövetelje a terhes nőknek járó privilégiumokat, én pedig már lelkesen ki is használom a tömegközlekedésen, az áruházakban, ahol csak lehet. Végül is ez az utolsó pár hónap az életemben, amikor még a figyelem középpontjában lehetek, utána úgyis minden a kisbabámról fog szólni – és ez nyilván így is van rendjén, vagy hát igyekszem ezt mondogatni magamnak, mert a szülinapjaimat például eléggé szeretem.
Most már mindennaposak az erős, határozott rúgások, és már az is megesik, hogy a legváratlanabb pillanatokban belülről hullámzik a hasam, egészen látványos kidomborodással. Persze a rúgások, nyújtózások és átfordulások nem csak a hasfal irányába történnek, hanem befelé is, ami nemcsak kevésbé látványos, de jóval kevésbé kellemes is, itt pedig meg is ragadnám az alkalmat, hogy a széleskörben ismert „hólyagon rúgás” mellett beemeljem a diskurzusba a végbélen rúgást is, ami szerintem jóval kellemetlenebb úgyhogy remélem, nem csak az én gyerekem csinálja. De félreértés ne essék, emiatt panaszkodni kicsit olyan, mint amikor megpróbáljuk előadni, hogy nagyon elegünk van már a fontos munkahelyi megbízásokkal járó terhekből, de igazából baromi büszkék vagyunk magunkra. És szerintem itt is van mire, mert tényleg elég nehéz egy emberi lényt növeszteni a hasadban, miközben leszakad a derekad és minden fogmosásnál elfolyik fél deci vér az ínyedből – hogy tényleg csak a jéghegy csúcsát kapargassuk.
Szóval hárman utazunk. Most már így gondolunk a családunkra: gyerekes pár vagyunk és Juli mindenhová velünk jön. Már a név is megvan, és sokkal jobb végre rendesen megszólítani őt, már a védőnő is így hívja, és a barátaim is lelkesen kérdezgetik, „mi van a Julival?”
Bécsben egészen mellbevágó érzés, mennyivel kevesebbet bírok sétálni, és először tapasztalom meg azt is, hogy egy hosszú, végiggyalogolt nap után rémesen bedagad a lábam. Néha idegesít, hogy mindenki olyan körültekintő velem, a barátnőm izzadva keresi a telefonján a cukormentes cukrászdákat Bécsben, hiába mondom neki, hogy nyugodtan egyen egyedül süteményt, én majd iszom egy teát vagy akármi. A barátom cipeli a hátizsákomat, aggódva pislognak rám, mintha időzített bomba lennék, ami bármikor felrobbanhat. Néha meg elképesztően jólesik az extra törődés, mi több, ki is kérem magamnak, pláne mióta elolvastam, hogy egy terhes nő szervezete nyugalmi állapotban is úgy dolgozik, mintha egy hegyoldalban menetelne felfelé, hátizsákkal a vállal. Ez egyébként érzésre teljesen helytállónak is tűnik. Az egyik könyvesboltban például muszáj feltennem a lábam a kanapé szélére, vagy muszáj leülnöm a buszmegállóban egy padra, érzem, ahogy zsibbad a lábam, húzódnak a hasizmok és nehezen veszem a levegőt. Végigsétálunk a Schönbrunni kastélyhoz tartozó pálmaházban, de több délutáni program már nem fél bele aznap, és különben is: bulizni már nem járok, fürdőbe nem mehetek, vásárolni nem érdemes – szóval nem azt mondom, hogy nem marad semmiféle programlehetőség az utazgató terhes nők számára, de tény, hogy erősen limitált a repertoár. Azért kivételesen nagyon hálás vagyok, hogy a fine dining adagok olyan kicsikék, mert máskülönben komoly kihívást okozna az a nyolc fogás – persze így is elég soknak bizonyul a végére, de összességében nagyon klassz az élmény és jólesik a kikapcsolódás is. Egyébként azt mondják, a gyerekek ízpreferenciáit később az is befolyásolja, hogy az anya mit evett a terhesség alatt, szóval ha ez igaz, akkor nálunk tényleg elképesztően drága lesz a gyereknevelés.
Összességében szuperül sikerült a bécsi kirándulás, de valahogy már jobban esik itthon lenni, befelé fordulni, a meleg lakásból tervezgetni a babaszobát, Excel táblázatba gyűjteni a lehetséges pelenkázómatracokat. A második trimeszter végéhez közeledve egyébként is egészen irreális méreteket ölt a fészekrakó-ösztön: idegesítenek a kallódó tárgyak, a felesleges ruhák, a rendetlenség. Van, hogy felpattanok éjjel az ágyból, mert eszembe jut, hogy ki kéne dobni a lyukas edzőcipőt, vagy egyszer csak nekiállok kifogyott tollakat selejtezni. A hatalmába kerít egy erős inger, hogy eresszem le a pilates-labdákat, ha már úgysem használom őket, és a barátommal a nagymamám pincéjébe hordjuk (na jó, igazából ő hordja) a bútorokat, amik útban vannak a babasarok kialakításához. Azt érzem, miközben Juli helyet csinál magának a testemben, nekem itt, a külvilágban kell tereket teremtenem neki. De ezek már tényleg csak a praktikus dolgok.
