Anya leszek: az első szívdobbanás, az első találkozás

2019. november 05. |

Személyes terhesnapló, amiben remélhetőleg mégis sok várandós nő magára ismerhet. A 13. hét fontos fordulópont, hiszen az első genetikai ultrahang nemcsak megnyugtató, de egyben megható találkozás is.

Ma hallottam verni a szíved. Úgy mentem a védőnő rendelőjébe, mint valami reszkető heroinfüggő, miután egy barátnőm elmondta, hogy megnézik a szívhangot, ha kéred. Miközben a védőnő magyaráz, én már a Doppler-készülékére gondolok, tágul a pupillám, szárad a szám és fogalmazom a fejemben a kérdést. Azt mondja, ilyenkor még nem szívesen próbálkozik, mert a 13. héten még nagyon kicsi a baba, az anyukák pedig könnyen megijednek, ha véletlenül nem sikerül megtalálni a szívhangot. De én úgy érzem, nincs veszítenivalóm, hetek óta fogalmam sincs, hogy mi van veled, csak néhány nap múlva megyek genetikai ultrahangra, és most itt van a lehetőség, tudnom kell, hogy minden rendben van-e.


Valahol az egész olyan jelentéktelennek tűnik, csak egy távoli, gyors dobolás, bennem mégis most először tudatosul igazán, hogy ott vagy a hasamban, a szíved úgy ver, mintha izgatott lennél, nekem pedig kicsordul a könnyem. Végre meg merlek szólítani, merek beszélni hozzád, pedig még mindig csak akkora vagy, mint egy citrom.

Aztán meglátlak. Vannak olyan pillanatok az életben, amikről előre tudni lehet, hogy fontosak, mint mondjuk egy esküvő vagy egy államvizsga, és persze én is tudtam, hogy ettől az első, egyoldalú találkozástól egy kicsit megváltozik majd az életem. De az ilyesmit úgysem lehet előre elképzelni, az emberi agy legyen bármennyire is összetett, valahogy silány ahhoz, hogy elcsalja az itt és most lényegét, és amikor először megláttam a pici karokat és a pici ujjakat a fejed felé nyúlni, nem is tudtam megszólalni, csak csendben, mosolyogva néztelek. És közben arra gondolok, van abban valami (szinte ijesztően) disszociatív, hogy látod a monitort, ha felnevetsz, megremeg a kép és figyeled, ahogy egy apró test – vagyis 8 centi, már nem is olyan apró – úszkál a képernyőn, miközben az égvilágon semmit nem érzel a hasadban. Tudod, hogy mindez benned történik, mégis olyan távoli, mintha a sejtek mozgását figyelnéd a mikroszkópon keresztül.
A genetikai ultrahangon megmérik a combcsontodat, végigmotugatják a szerveidet, látom az agyad keresztmetszetét és az jut eszembe, mennyire furcsa dolog látni a saját gyereked agyát, hogy ebben az egészben van valami zavarbaejtő, mintha betolakodnék a testedbe az engedélyed nélkül. Persze megnyugtató látni a “jellegzetes pillangóformát”, jó érzés feküdni az óriási monitor előtt, miközben a génközpont végtelenül kedves orvosa nyugodt hangon siklik végig a testeden – egy pillanatra sem húzza össze a szemöldökét, nincs semmi aggasztó részlet. Amikor a szádhoz emeled az ujjad, még ő is elmosolyodik, gyorsan csinál egy fényképet és kinyomtatja, azt mondja “ez aranyos” én meg úgy érzem, hogy akkor most már a szakember is áldását adta rá, tényleg te vagy a legtökéletesebb kisbaba a világon. Azt mondja kislány, én pedig nem is lehetnék boldogabb.

Mostanában úgy érzem, csak ketten vagyunk, te meg én. Kitöltöd a gondolataimat, a nap minden percében ott motoszkálsz a fejemben, hogy mit csinálsz, milyen leszel, mit tehetnék érted. Egyedül nekem nem vagy már absztrakt gondolat vagy a testem puszta változása: a kislányom vagy. Már attól könnyek gyűlnek a szemembe, hogy leírom.
A közös magányunkban a vállamat nyomja a világ összes felelőssége, egyedül döntök az orvosokról, a vizsgálatokról, a nap minden percében döntéseket kell hoznom és mindig át kell gondolnom, milyen hatással lehetnek azok rád. Megehetem-e azt a kis gorgonzolát a tészta tetején, ihatok-e egy deci vörösbort a barátnőm esküvőjén, megemelhetem-e a porszívót? Én vagyok az egyetlen, aki képviselhet téged a világban, még csak én tartalak össze a valósággal. Rosszul esik, amikor mások „terhességként” hivatkoznak rád, vagy felőlem aztán mondhatnak várandósságot is, a lényeg, hogy én pontosan tudom, hogy a részem vagy és mégis valaki egészen más vagy, mint én. Tudom, hogy vagy valamilyen, csak még nem tudom, pontosan milyen is. Az apukád már néha a hasamra teszi a kezét, esténként azt mondja, „aludj jól, kisbaba”, de engem még ott is zavar a birtokos szerkezet hiánya. Ülök a kanapén és az jut eszembe: hogy lehet valami ennyire magányos, mikor most már sosem vagyok egyedül?

Otthon is megnézem a genetikai ultrahang felvételét. Már nem izgulok az orrcsontod meg a nyaki redőd miatt (mindkettő tökéletes), csak figyelem, hogy nyitogatod a szádat, hogyan kapod be a jobb hüvelykujjadat, hogyan fordulsz oldalra majd vissza. Nézem, ahogy élsz, és próbálom elhinni, hogy ez bennem történik.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Miért fontos, hogy féljünk a haláltól? boldog élet

Miért fontos, hogy féljünk a haláltól?