Múlt éjjel azt álmodtam, hogy megszületett a lányom. Csak egy dúla volt velem – a nő, akinél annak idején tanácsadáson jártam, még az első trimeszteremben –, de valamiért nekem kellett kiemelnem a lábaim közül a babát, ő csak biztatott. És amikor megláttam a gyerekem, egyszerűen tökéletes volt, magamhoz szorítottam, elkezdtem zokogni, átkaroltam a dúla nyakát, és azt hajtogattam, hogy ez pontosan olyan, ahogy elképzeltem, hogy egyszerűen lehetetlen ennél boldogabbnak lenni, sőt, már ez is túl sok, ez is lebénít, nem lehet mást csinálni, csak zokogni. Öleltem magamhoz a kicsi testet, és amikor reggel felébredtem, elég volt csak a hasamra tennem a kezem – már csak néhány hét, és az egész valóra válik, és ha nem is pont így lesz, azt hiszen, ezt a boldogságot érzem majd.
De néha szörnyű álmaim vannak, olyanok, amiket le sem merek írni, nehogy azzal közelebb vigyem őket a realitáshoz. Rettegve ébredek, és a szorongás még jó pár óráig elkísér, és arra gondolok, hogy semmi sincs ingyen, ez a kettő most már örökre együtt jár, a boldogság meg a rettegés. Talán csak úgy lehet ennyire szeretni valakit, hogy közben folyton félsz, hogy elveszíted, hogy baja esik, hogy a tested, a karod, a szereteted mégsem képes mindentől megvédeni. Anyukám mindig azt mondogatta, velünk soha semmi rossz nem történhet, mert ő szeret minket, és ebben egy kicsit a mai napig próbálok hinni, most meg csak reménykedem, hogy átadott valamit a természetfeletti képességéből, és én is megóvhatom a lányomat.
A terhesség egyébként rengeteg bonyolult folyamatot jól modellez, kíméletlenül az arcodba vágja, hogy persze lehet aggódni vagy bizakodni, de igazából teljesen mindegy, mert ha egészen őszinte akarsz lenni, akkor semmi kontrollod nincs, hurcolsz magadban egy törékeny testet, és maximum arra tudsz ügyelni, hogy el ne csússzál a jeges úton. Miközben még mindig állandóan felhívják rá a figyelmemet, hogy ne idegeskedjek és pihenjek sokat, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez nem (ez sem) fejben dől el, terhességet, tejmennyiséget és könnyű szülést nem lehet pozitív gondolatokkal „bevonzani”, bármit is állítson az amerikai önsegítőkönyv-ipar. Biológia van és szerencse, meg egy pici szelet, amit kontrollálhatsz olyan – többnyire – magától értetődő dolgokkal, hogy mondjuk nem szívsz el napi fél doboz cigit. De igazából muszáj megtanulnod, hogy bízni kell a gyerekedben, és meg kell tanulnod, hogy egyszer (két hónap múlva) el kell engedni, oda kell adni a világnak, és közben – sajnos tényleg nincs más választás – még jobban kell bízni.
A hét hónapos has már rengeteg megjegyzést, beszélgetést, kedves vagy épp tolakodó kérdést vonz – egyébként szerintem főleg kedveseket, vagy legalábbis nekem általában jólesik a figyelem. Múltkor egy nő megkérdezte tőlem, mikorra várom a babát, aztán hogy kisfiú-e vagy kislány. Utána meg azt: „Hogy hívják?”. És én olyan hálával mondtam ki, hogy Juli, mert végre nincs feltételes mód, jövő idő, semmi kétely, itt van bennem egy új ember, akit Julinak hívnak, már megkérdőjelezhetetlen a létezése.
Ugyanakkor a hét hónapos hassal már sok fizikai nehézség is jár. A hetek múlásával egyre inkább állandósulni látszik a derékfájás, nap végére már zsibbad a lábam, ha pedig túl sokat ülök vagy állok, beledagad a cipőbe. De azért szerencsém van: még mindig tudok sportolni, és ha figyelek a pihenésekre, akkor egész jól bírom a gyűrődést a hétköznapokon is. Kipróbálok egy kismamajógát a derékfájdalmakra, de aztán megállapítom magamban, hogy az egy órás csípőkörözgetés azért mégis csak kevés lesz nekem, és inkább járok tovább a „rendes” edzőterembe.
A 30. heti ultrahang már tényleg csak izgalmakat tartogat: harmadszor – és sajnos utoljára – megyünk fel az Istenhegyi útra a kedvenc orvosunkhoz, ezúttal már csak azért, hogy ellenőrizze a babánk méreteit. Kiderül, hogy Juli viszonylag nagy, a biometrikus adatai alapján 1-2 héttel nagyobb a koránál, amire valamennyire számítottunk is, mert az apja elég magas, én pedig 4,2 kilóval születtem. Kicsit persze ijesztő belegondolni, milyen lehet kipréselni egy 4 kilós gyereket, de nem tudom, hogy valóban sokkal kellemesebb élmény-e egy mondjuk egy 3,5 kilós kitolása, úgyhogy inkább örülök a nagy, fejlett babának. Megnyugtató belegondolni, hogy pufók testtel fog majd megszületni, olyannal, amit sokkal magabiztosabban tartunk majd a karunkban, mint egy vékonyabb, törékeny babát. A 4D-s felvételen látjuk az arcát is, és Juli annyira jó fej, hogy mosolyog, grimaszol, lebiggyeszti az ajkát – az eszemmel tudom, hogy ilyenkor még nincsenek valódi érzelmek a mimika mögött, csak az arcizmok reflexes próbálgatása az egész, mégis rögtön kitalálom magamnak, hogy milyen jópofa gyerek. Szerintem a profilja nagyon hasonlít rám, de még mindig nem tudom elképzelni, hogy milyen lesz belenézni a szemébe, mindenesetre azért nagyon hálás vagyok érte, hogy a modern technológia legalább ennyire orientál. Egyre többet találgatjuk, hogy milyen lesz, magas és göndörhajú, mint az apja vagy barna szemű, mint én, örökli majd az én rajztehetségemet vagy az apja türelmét. Most már nem kell sokat várni, és minden kiderül.
