Az első magzatmozgások elképesztően izgalmasak, de a harmadik trimeszter vége felé ez is eléggé stresszes dologgá tud válni. A magzatmozgások ugyanis az egészséges, oxigénnel jól ellátott baba jelzései, ezért mindenhol nagyon hangsúlyozzák, hogy a kismama figyeljen oda rájuk: tartsa szem előtt a baba „ritmusát”, a rá jellemző aktivitási mértéket, és esetleg számolja a rúgásokat is. Többféle iskola is létezik a mozgások számlálására, a legelterjedtebb az a módszer, hogy a baba aktív időszakában kényelmesen elhelyezkedünk – mondjuk az oldalunkon fekve – és figyeljük, hogy egy óra alatt érzékelünk-e legalább tíz mozgást. Ez persze nem csak rúgás lehet: a forgolódás, a nyújtózkodás, a csuklás is ugyanúgy számít. Az óvatosabb szakemberek szerint ezt érdemes napi kétszer megcsinálni, persze ettől függetlenül egész nap figyeljük fél szemmel a baba aktivitását. Ez szerintem önmagában még nem igényel nagy koncentrációt/áldozatot, mert az ember amúgy is ezt csinálja – a mozgások nekem már sokkal kevésbé feltűnőek, mint amikor kicsit elcsendesedik a baba, olyankor sokkal jobban figyelem, hogy mikor ébred fel, és ad magáról valami jelet.
A legkritikusabb időszak mindig a reggel, mert olyankor már jó pár órán keresztül nem éreztem őt, én legalábbis (szerencsére) nem ébredek fel az éjszakai mozgásokra. Szóval reggelente az első dolgom, hogy a hasamra teszem a kezem, és csak akkor nyugszom meg, ha érzek valami mozgolódást. Ha ez nem történik meg azonnal, akkor megpróbálom különböző módszerekkel felkelteni a gyerekem, például finoman megnyomkodom a hasam, pozíciót váltok, vagy csak nekilátok gyorsan megreggelizni. A másik, amin sokat izgultam, a csuklás volt: ez egyrészt nagyon furcsa (néha kicsit idegesítő) érzés, másrészt, amikor valahol azt olvastam, hogy a túl gyakori és túl hosszú csuklás akár problémákat is jelezhet, elkezdtem elképesztően sokat szorongani rajta. Volt, hogy a szülésznőmet is felhívtam megnyugtatásért, amikor a babám menetrendszerűen, naponta egyszer 10-15 percig csuklott. Ő azt mondta, a napi egyszeri és a 10-15 perc nem számít soknak, úgyhogy ne izguljak miatta, aztán néhány hét után véget is ért ez a csuklós időszak, azóta sokkal ritkábban érzem már ezt a ritmikus pulzálást.
Én egyébként nagyon szeretem a CTG-vizsgálatot is – ilyenkor a magzat szívhangját figyelik összevetve a mozgásaival és a méhtevékenységgel –, egyáltalán nem zavar, hogy a 36. héttől kezdve minden héten egyszer meg kell csinálni. Jó érzés tudni, hogy folyamatosan monitorozva vagyunk, még akkor is, ha tudom, hogy sok szakértő épp azért nem látja indokoltnak a gyakori CTG-t, mert ez csupán egy picike időszelet (heti fél-egy óra) aktuális állapotáról ad képet. Szerintem elsőgyerekes kismamaként az is eléggé megnehezíti a helyzetet, hogy nincsen semmiféle referenciapontod, fogalmam sincs, hogy mihez képest mozgékonyabb vagy kicsit lustább egy baba. Arra is rá kellett jönnöm, hogy a „saját babád napi ritmusa” sem olyan megbízható viszonyítási alap, legalábbis én azt érzem, vannak napok, amikor a lányom mozgékonyabb, és olyanok, amikor kicsit kevesebb vagy „kisebb” mozgásokat végez. Nyilván kicsit én is túlságosan szó szerint értelmeztem a dolgot, és miután két-három egymást követő nap is éreztem reggel hét körül mocorogni, a negyedik napon teljes pánik fogott el, amikor reggel 7-kor néma csend fogadott. Most már úgy vagyok vele, hogy inkább időszakokban, napszakokban érdemes gondolkodni – általánosságban igaz szokott lenni egyébként, hogy a babák ebéd után és este aktívabbak, és ez nálunk is így szokott lenni. Azt is számításba kell venni, hogy az idővel változik a mozgások „minősége”: egyre kevesebb az éles, pontszerű rúgás és ökölcsapás, inkább hullámzások, fordulások vannak. A 36. héttől már gyakrabban érzem a baba fejét a medencémben, ami elég fájdalmas tud lenni, a lábai meg gyakran kerülnek a bordáimhoz, ez szintén nem mindig olyan kellemes. De azt már rég megfogadtam, hogy bármilyen fájdalmas is legyen egy-egy mozdulat, soha nem fogok panaszkodni miattuk, végül is ezek mind azt bizonyítják, hogy a kislányom jól van, és megfelelően fejlődik odabent – ebben az utolsó néhány hétben ez a kapaszkodóm, amíg várom, hogy végre élőben is lássam azokat az apró lábakat és kezeket.
