Egyik napról a másikra változott meg minden, vagy legalábbis én így éreztem. Egyik nap pokoli derékfájással ébredtem, úgy éreztem, kilazult a csípőm, bicegve kezdtem járni, pedig előző nap még olyan büszke voltam a (szerintem) ruganyos lépéseimre. Az esti filmnézést át kellett helyeznünk a fotelbe, hogy megtámasszam a hátam, de a felénél így is meg kellett állítani a filmet, mert visszaköszönt némi gyomorsav, felidézve az első trimeszter borzalmait. Próbáltam több pihenéssel alkalmazkodni az új korlátokhoz, de mintha egyre több és több tünet jelentkezett volna: egyre sűrűbben kellett mosdóba járnom, majd végül már olyan sűrűn, hogy úgy éreztem, terhesség ide vagy oda, ez azért nem normális. Szerintem a harmadik trimeszterben az a nehéz, hogy nehéz szétszálazni, mikor jelentenek a tünetek valami egészségügyi problémát, és mikor számítanak a terhesség normális velejárójának. A derékfájás és a gyakori pisilés például elég tipikus terhestünetek, szóval egy darabig nem is csináltam belőlük gondot, viszont amikor már konkrétan óránként kellett kimennem pisilni éjjelente (úgy, hogy a 33. hétig szerencsére minden éjszakát átaludtam), elkezdett gyanús lenni a dolog. Aztán elkezdett csípni, fájni, és akkor már ráismertem a húgyúti fertőzésre, amivel kislány korom óta szenvedek. A pokoli éjszaka után rögtön leszaladtam a körzeti orvoshoz laborvizsgálatot csinálni, persze az én orvosom nem rendelt, de nyolc hónapos terhesen az ember viszonylag könnyen be tudja könyörögni a pisijét egy vizsgálatra. Még aznap kiderült, hogy tényleg baktérium van benne, de mivel pénteki nap volt, gondoltam, megvárom a hétfőt a továbbiakkal, egyébként is volt egy csomó dolgom, például babaváró bulit szerveztünk. Aztán szombatra elkezdett gyors tempóban felkúszni a lázam, amivel viszont már egy percet sem akartam várni, így végül az ügyeleten kötöttem ki, ahol – ahogy azt sejteni lehetett – antibiotikumot írtak fel.
A húgyúti fertőzés elvileg viszonylag gyakori jelenség a terhesség alatt, főleg a vége felé, mert a baba már nagyon összenyomja a hólyagot, amitől az nehezen ürül, így könnyebben kialakulnak a fertőzések. De ez nem igazán vigasztalt, amikor megkaptam az antibiotikum-receptet: az egész terhesség alatt nem vettem be egy darab fejfájáscsillapítót sem, még orrcseppet sem használtam, szóval kimondottan kudarcként éltem meg, hogy ilyen erős gyógyszert kell beszednem. Többen nyugtattak, hogy a babának nem lesz semmi baja, én viszont nem tudtam, kiben bízzak, és amerikai kutatásokat kezdtem olvasgatni – persze rögtön elbizonytalanított, hogy egyetlen antibiotikum sem sorolható az A kategóriába, vagyis egyikre sem igaz, hogy alapos klinikai vizsgálatok kizárták volna a magzati károsodás lehetőségét. Az ilyen gyógyszereknél a legbiztonságosabb szint a gyakorlatban a B, vagyis hogy állatkísérletek és a kismamák megfigyelése nem mutatott ki magzati károsodást. Ez nyilván jogos, nincs olyan kismama, aki önként vállalkozna gyógyszerkísérletben való részvételre, ez nem is lenne etikus, de engem valahogy nem nyugtatott meg. Aztán rájöttem, hogy nincs más választásom, többen megjegyezték, hogy sokkal veszélyesebb, ha a fertőzés megmarad és eldurvul, mert akár burkot is repeszthet, vagy szülés során megfertőzheti a babát. Szóval beszedtem. Az mégis sokkoló volt, mennyire ki tudja borítani az embert egy ilyen banális dolog, mint egy húgyúti fertőzés, mennyire ijesztő meghozni ezeket a döntéseket úgy, hogy tudod, a babádra is hatással lehetnek.
Egy hét után aztán teljesen váratlanul pokoli vesegörcsöt éreztem a jobb oldalamon, a hólyagom megint feszített és fájt, újra az ügyeleten találtam magam. Itt aztán fatális véletlenek sorozata következett: a vizeletmintám a gyorsteszten úgy nézett ki, mintha tele lenne fehérjével, a jobboldali vesém az ultrahangon nagyobbnak látszott, és bár a babával minden rendben volt, az ügyeletes orvos bejelentette, hogy azonnal befektetnek, és a szülésig itt is maradok. Ez legrosszabb esetben még 4 hetet jelentett, szóval érthető módon teljesen lesápadtam a hírtől, gyorsan megkértem a szüleimet, hogy szaladjanak el néhány holmimért, bár még a szülős táskám sem volt összekészítve. Levettek minden szükséges mintát a laborvizsgálatokhoz (három fiola vér és vizelet), de kezelést nem kaptam, és szerencsére hamarosan magától elmúltak a fájdalmaim. Próbáltam a helyzet pozitív oldalát nézni, azt mondogattam magamnak, hogy mindketten így vagyunk a legnagyobb biztonságban, és legalább alaposan megvizsgálnak, különben meg 4 hét sem a világ vége, ez most nem rólam szól, ki kell bírni.
A kórházi élet egyébként meglepően kellemes csalódás volt, az osztály szép és a nővérek kedvesek, csak akkor húzták kicsit a szájukat, amikor a kórházi koszt helyett inkább a saját – anyukám főztjével megrakott – dobozkáimat vettem elő. A menetrend reggel 6-os ébresztő, gyors vérnyomásmérés és doppleres szívhang-ellenőrzés, aztán jön a reggeli vizit, majd fél-egy óra CTG (ilyenkor a magzat szívműködését figyelik összevetve a mozgásaival és a méhtevékenységgel). Utána van még egy vizit 11-12 körül, aztán már csak este, de ezeknek szerintem nincs túl sok értelme: az orvosok nem igazán kommunikálnak egymással, szóval mindenki mást mond – az egyik este a doki már másnap hazaengedett volna, másnap reggel viszont azt mondták, maradjak még egy napot, míg befut a saját orvosom.
Átküldtek urológushoz, ahol kiderült, hogy a jobb vese megnagyobbodása szintén elég gyakori dolog a terhesség alatt, ugyanis a méh természetes módon kicsit jobbra húz, és a baba elnyomhatja a húgycsövet, ami megnehezíti a vese dolgát, pangást okozhat benne. A kezelés nem túl izgalmas, bő folyadékbevitelt javasoltak, és hogy aludjak a bal oldalamon, ne terheljem a súlyt a jobb vesére. Az urológus egy nem túl kellemes katéteres vizeletvétel után azt is megállapította, hogy a vizeletemben nincs fehérje, a téves eredményt a fluor adta, ami mögött az áll, hogy a húgyúti fertőzésből hüvelygyulladás lett. Ez sem egy kellemes dolog, de úgy értékeltem, hogy még mindig sokkal jobb, mintha az egyik vesém épp készülne leállni. Szerencsére ezeket egy másik antibiotikummal sikerült jól kikezelni, és néhány nap alatt megoldódott a helyzet, a négynapos kórházi létre pedig inkább úgy tekintettem mint „főpróbára” a szülés előtt.
Persze ebben a szakaszban már mindent sokkal ijesztőbbé tesz az idő sürgetése, hogy bármikor jöhet a baba. Szeretném, ha a testem is készen állna, ha biztonságos és elég erős lenne a számára ahhoz, hogy gond nélkül megszülethessen. Egy eseménytelen, simán haladó terhesség után nagyon össze tudja törni az embert, ha komplikációk adódnak, de igyekeztem felszívni magam, és mindent megtenni azért, hogy minden baktériumot kiűzzek a szervezetemből. Végül is már csak néhány hetet kell kihúzni.
