Mint mindenki, én is elolvastam minden cikket az anyatej megszámlálhatatlan jótékony hatásáról, és még szülés előtt meghallgattam egy laktációs szaktanácsadót, aki elmagyarázta, hogy a szoptatás a fájdalomcsillapítástól kezdve a kötődés erősítésén át az immunizálásig gyakorlatilag mindenre jó. És persze eldöntöttem, hogy igény szerint fogok szoptatni, amit az ajánlásoktól függetlenül is sokkal észszerűbbnek láttam, mint a hagyományos „időre etetést”, végül is hogyan várhatnám el egy ennyire kicsi és fejletlen lénytől, hogy megtanulja szabályozni magát, arról nem is beszélve, hogy én sem pontban három-négy óránként vagyok éhes. Persze lehet ezt csinálni – ahogyan generációk éveken át csinálták is –, de minden tudományos kutatás arra mutat, hogy amikor a csecsemő egy vagy két óra után abbahagyja az ordítást, az nem azért van, mert hirtelen rádöbben, hogy az olcsó manipulációja mit sem ér a felkészült szülővel szemben, hanem egyszerűen elfárad, és kénytelen tudomásul venni, hogy az elsődleges gondozója nem ad választ a szükségleteire. Eközben persze egy csomó stresszhormon is felhalmozódik a szervezetében, rosszabb esetben még levegőt is nyel, de szerintem egyébként szülőként pokoli dolog hallgatni a gyereksírást – én legalábbis nem bírom pár percnél tovább.
Az idősebb nőrokonok persze elmondták, hogy ez az egész hülyeség, és majd jól elkényeztetem a gyereket, plusz magammal is kiszúrok, mert össze-vissza, vagy ami még rosszabb, egész nap szoptathatok. Az utóbbiban persze van igazság, dehát szerintem az ember inkább ne vállaljon gyereket úgy, ha nem hajlandó semmiféle áldozatot hozni, mert az nem valami rendes dolog, hogy csak úgy megszüljük a babát, aztán várjuk, hogy majd ő alkalmazkodjon a mi igényeinkhez. Ettől függetlenül azt gondolom, anyaként nagyon is lehetnek igényeink, de erről majd később.
Szóval elhatároztam, hogy az én gyerekem akkor eszik, annyi ideig és annyi alkalommal, amikor, ameddig és ahányszor csak akar (ez az igény szerinti szoptatás lényege), és hogy emellett nem kap tápszert, vizet, teát vagy egyáltalán bármit cumisüvegből, sőt még cumit sem (ez a kizárólagosság elve a babák táplálásában). Bár a kórházba persze kötelező volt cumisüveget vinni, cumit egyáltalán nem vettem, és eltökéltem, hogy az üveget is rögtön kidobom, ahogy hazaértünk. Helyette beszereztem egy szoptatásbarát svéd poharat, mert azért szerettem volna fenntartani annak lehetőségét, hogy én néha elmegyek otthonról, és valaki más eteti meg a lányunkat. Egyszóval mindent megtettem, amit egy mai, túlolvasott kismama megtehet.
Mivel a családomban a nők híresek róla, hogy rengeteg tejük volt, reménykedtem a genetikai erejében, csakhogy aztán jött az első bökkenő: 18 óra hiábavaló (értsd, tágulás nélküli) vajúdás után császározni kellett. Tudtam, hogy a császáros anyukáknak sokszor nehézkes a szoptatás, mivel a baba nem kerül rögtön mellre, márpedig a szoptatás egy kereslet-kínálat alapú rendszer, vagyis a tej úgy termelődik, ha a baba enni akar. De azt is tudtam, hogy a császár önmagában nem akadálya a sikeres szoptatásnak, és nekem szerencsém is volt, ugyanis a szülésznőm több mint 2 órányi aranyórát nyert nekünk, ami lehetővé tette, hogy a babám azonnal mellre kerüljön. Ez viszonylag ügyesen ment is neki, szóval megvolt az első siker. A következő sarkalatos pont az volt, hogy a kötelező öt óra fekvés után sikerüljön felállnom, és megkapnom a babát, ugyanis itt tényleg nagyon számít az idő – arról nem is beszélve, hogy ha túl sok telik el, a nővérek látják el a síró gyereket tápszerrel, azt pedig egyáltalán nem szerettem volna. Persze egy bababarátabb ellátórendszerben már előbb is behozhatták volna nekem, segíthettek volna mellre tenni, hogy még annak a néhány órának se kelljen eltelnie, de erre nem volt kapacitás, az influenzajárvány miatt pedig nem lehetett bent velem kísérő, aki megtette volna. Szóval nem maradt más, nagy keservesen, negyedik próbálkozásra felálltam, néhány remegős lépéssel bizonyítottam, hogy újra képes vagyok járni, ez pedig elégnek bizonyult ahhoz, hogy megkapjam a babám. Folytattuk a szoptatás tanulását, egyre jobban belerázódtunk, ráadásul egy nagyon kedves, nagyon korszerű elveket valló szoptatási tanácsadó is segített nekünk. Szóval mázlim volt, már a kórházban belövellt a tejem, épp a harmadik napra, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.
Az első néhány napban még elég aluszékony volt a babám, ezért nem kellett sűrűn etetni, de aztán hamar megélénkült, és akkor kiderült, hogy mik is az ő igényei, és hogy azok mennyire nem egyeznek az enyémekkel. Mert az igény szerint szoptatott újszülöttnél nem ritka, hogy állandóan enne, ilyenkor pedig az anyának alázatosan kell ülnie a kanapén, és várni, hogy a kicsi befejezze. Ha a gyerek lassú evő (az enyém az), akkor előfordulhat, hogy 40 percet vagy akár 1 órát is eszik, belealszik, majd 20-30 perc alvás után újra felébred, és máris mehet elölről az egész. Olyan, mintha egész nap a mellemre lenne ragasztva, fél kézzel kell enni, közben hiába váltogatok pozíciókat, érzem, hogy elgémberedik a testem. A sorozatnézés persze valamennyire menti a helyzetet, már ha valaki megengedi ezt magának – én enélkül biztosan nem bírtam volna ki. Mert elvileg fontos az is, hogy szoptatás közben tartsuk a szemkontaktust a babával, beszéljünk hozzá, hangolódjunk rá, pozitív érzelmeket közvetítsünk az anyatejjel meg hasonlók. Szerintem egy újszölöttel eleve nehéz szemkontaktust tartani, pláne, ha hamar elalszik, de őszintén szólva én később sem tudtam minden alkalmat ilyen csodás összekapcsolódásként megélni, örültem, hogy csendben elolvashatok egy cikket, vagy megnézhetek egy fél filmet a laptopomon. A másik nehézséget nekem az igény szerinti szoptatásban a kiszámíthatatlanság jelentette, főleg az első 1-2 hónapban, gyakorlatilag lehetetlen volt bármit is tervezni, mert bármelyik percben szükség lehetett a mellemre. Persze volt olyan, hogy kértem magamnak egy szabad fél órát valamire, amíg az apukája vigyázott a lányunkra, és általában egy idő után az ő karjában is megnyugodott.
Szerencsére egyébként nekem nem volt fájdalmas a szoptatás, és azt is hamar kifejlesztettem, hogy az éjszakai műszakot többnyire fekve csináljam: ezzel valószínűleg rengetegen nem értenek egyet, mivel azzal jár, hogy a baba bekerül a szülők ágyába, de én úgy éreztem, a jókedvem, kipihentségem és így az épelméjűségem múlik rajta. Szóval bevállaltuk, bízva benne, hogy ez is csak egy rövid, átmeneti szakasz, és az éjszakai ébredések csökkenésével elhagyható lesz ez a „rossz szokás”. Persze sokak szerint az igény szerinti szoptatás eleve egy rossz szokás, elkényeztetett lesz tőle a gyerek, (rengeteg kutatás bizonyította, hogy ez nem igaz) de szerintem itt is áll az aranyszabály, hogy mindenki csinálja úgy, ahogy jólesik neki.
A hetek múlásával egyébként azt hiszem, sokkal jobban beleszoktam a dologba és megbarátkoztam a helyzettel, ráadásul hamar ráéreztem, hogy a szoptatás igazi varázseszköz, amivel bármikor meg tudom nyugtatni a lányomat, ez pedig borzasztóan hasznos tud lenni, ha szeretnék mondjuk nyugodtan telefonálni 20 percet (végül is ebben a modellben az én igényeim is érvényesülhetnek).
Az még mindig különös érzés, hogy a testemből táplálok valakit, egyrészt irtó büszke vagyok rá, másrészt egy kicsit megriaszt a felelősség, hogy ennyire függ tőlem egy másik lény. Van, hogy egészen megdöbbent, mennyire csodálatos ez a kapcsolódás, néha kissé terhesnek érzem. Rengetegszer álmodom, hogy próbálok a városból hazakeveredni, hogy megszoptassam a lányom, de lerobbannak a buszok, nem jönnek a taxik, rossz irányba indulnak a villamosok, és én egyre jobban kétségbe esem, ahogy telik az idő, elhatalmasodik rajtam a rettegés, hogy éhen hal a gyerek. Egyelőre úgy tervezem, hogy követve a WHO ajánlását, hat hónapos koráig kap kizárólag anyatejet, utána ismerkedünk majd a különböző házi pürékkel, amikhez előrelátóan már most eltettem a fagyasztóba lefejt tejet. Várom már, hogy ismerkedjen az ízekkel, hogy vigyorogva pacsmagolhassa a színes pépeket, és bevallom, azt is, hogy nekem több szabadságom legyen. De semmi pénzért nem hagytam volna ki az élményt, hihetetlen sok erőt ad, mikor látod, hogy a kisbabád egészségesen fejlődik, és tudod, hogy azokat az egyre hurkásodó combokat a te anyatejednek köszönheti.
Fotó: Getty Images
