Elvileg nagyon fontos, hogy egy kisbabának lehetőleg az első pillanattól legyen valamiféle napirendje: ebben a teljesen új világban ez jelenti számukra a kiszámíthatóságot, és így a biztonságot is. Persze ezt nem kell túl szigorúan értelmezni, vagy én legalábbis nem tettem – ébredés, játék, reggeli szopizás, játék, délelőtti séta, szopizás, később már pürés tízórai, aztán játék, ebéd, majd újabb séta, és így tovább egészen az esti fürdetésig. Fürdés előtt mindig együtt lehúzzuk a redőnyöket, és elmondunk neki egy lefekvéshez készülődős verset, aztán jön az olajos babamasszázs, végül a fürdés, aztán esti szopizás és alvás. Ha a lányom kicsit később alszik el, vagy korábban kel fel, vagy nagyobbat alszik délelőtt vagy délután, akkor ez az egész el tud csúszni egy-két órával, de nagyjából ebben a sorrendben követik egymást a dolgok. Szóval szuper, itt egy fix, de azért rugalmas, kiszámítható napirend. Ez tök jó dolog a babáknak, de egy felnőtt életét borzasztóan unalmassá tudja tenni. Még akkor is, ha próbáljuk variálni a sétaútvonalat, ha beszervezünk magunk mellé egy kávézós barátnőt, áthívunk egy másik kisbabás ismerőst közös játékra, vagy elmegyünk valahová a babával ebédelni.
Arról nem is beszélve, hogy azért valljuk be, maguk a programok sem annyira izgalmasak: elolvasni századszor ugyanazokat a mesekönyveket, amiket már kívülről tudunk, elmondani ugyanazokat a csikizős mondókákat, eljátszani a plüssnyuszival meg bevásárolni a piacon plüsszöldségekből. Minden nap.
Azért az valamennyire vigasztalhat, hogy ezzel állítólag nagyon jót teszünk a gyereknek: ő az ismétléssel tanul a leghatékonyabban, nem véletlenül játszik szívesen az ismerős tárgyaival. Az ismerősség megnyugtató számára, és segít alaposan feltérképezni, megismerni a körülötte levő világot, lépésről lépésre. Viszont az a helyzet, hogy ez egy kisbabának elég magányos küldetés, ilyenkor még nem igazán lehet vele együtt játszani, mi inkább csak asszisztálunk neki – felkínáljuk a tárgyakat, és figyelünk a játék közbeni jelzéseire, hogy mikor lehet fáradt, éhes, túlingerelt, vagy mikor unatkozik. Miközben játszik, a lányom néha ellenőrzi, hogy ott vagyok-e, és az ott alatt azt értem, hogy viszonylag közel, és ideálisan nem foglalkozom mással, ami az ő érdeklődésére is számot tarthat – ilyen például a laptop használata. Ha ott vagyok, és jól viselkedem, játszik tovább. Néhányszor megpróbáltam suttyomban (és némán) sorozatokat nézni a telefonomról, de azért valljuk be, van valami rémesen megalázó és nyomasztó abban, amikor a saját kisbabád elől rejtegeted a mobiltelefonod a törökülésbe kulcsolt lábaid között, még akkor is, ha tényleg nincs sok lehetőség a közös játékra.
Nem azt mondom, hogy minden nap minden perce pokoli unalom. Minden egyes nap megnevetett a lányom, és őszintén azt gondolom, hogy iszonyatosan viccesek tudnak lenni a babák. Mindig van valami cuki arckifejezés, jópofa gesztus vagy hang, ami irtó szórakoztató, és amikor ő nevet, az minket is mindig megnevettet. Felnőttként is tök jól el lehet merülni egy-egy játékban, szeretem nézni, ahogy a kislányom tudós arckifejezéssel vizsgálgat egy krémes tégelyt vagy egy nejlonzacskót – olyankor azt gondolom, na ez az a mindfulness, aminek eléréséért a kiégett üzletemberek vagyonokat költenek tibeti hangfürdőkre meg luxusnomád jógás elvonulásra. Szeretem neki megmutatni a parkban a halakat és a kacsákat, szeretem, amikor beülünk valakivel egy kávézóba, ő elmajszol egy darabka banánt, és néha belegügyög a beszélgetésbe. De azért jólesik néha kimondani, hogy igenis rohadt unalmas ötvenedjére végigolvasni a Majom mamáját, hogy kívülről tudom a Fisher-Price vonat mind a negyvennyolc hangos funkcióját, hogy néha tök jó lenne séta helyett leülni, és sorozatokat nézni.
Közben meg tudom, hogy elképesztően rohan az idő, és hogy ez az intenzív együttlét hamar véget ér majd, hogy jön az ovi, és előtte talán a bölcsi, amikor a napom felében egyedül leszek. De egyelőre még nagyon furcsa belegondolni ebbe.
Fotó: Unsplash.com
