A szülőséggel teljesen felborul az egyenlőség?

2020. augusztus 12. |

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Most az apákról, és a szülés után megváltozott kapcsolati dinamikákról.

Amikor a kislányunk megszületett, arra gondoltam, azért az valahol jó dolog a császármetszésben, hogy itt a születése után az apukára kerülhet a baba. Végül is kilenc hónapig velem volt, mi már jól ismerjük egymást, legyen ez az ő nagy találkozásuk. 

Legelsőként persze én puszilgattam össze a lányunkat, de amíg összevarrtak, kivitték az apukájához szőrkontaktusra, és én csak annyit hallottam, hogy a szülésznőm azt mondja: „na, apát elveszítettük”. 

Amikor pár perc múlva találkoztunk az őrzőben, akkor értettem meg, mire is utalt: sírva hajtogatta, hogy „egyszerűen tökéletes”, semmi mást nem tudott mondani. Persze fáradtak voltunk a maratoni és elég stresszes vajúdás után, de ettől függetlenül igaza volt, gyöngyörű, tökéletes kislányunk született, csak sírni lehetett.

Korábban, amikor elképzeltem a szülésem, mindig őket láttam ketten, a barátomat, ahogy fogja a babát és zokog – ez a kép lebegett előttem és nagyon hálás voltam érte, hogy ha a szülésem másképp is alakult, mint amire vágytam, ez a kép azért valósággá válhatott. Az első napokban otthon ugyanolyan megbűvölten nézte, és lelkesen, persze nyilván kicsit aggódva és egy kicsit bénán vetette bele magát a csecsemőgondozásba. Nekem viszonylag könnyű dolgom volt, mert évekig bébiszitterkedtem, több száz pelenkacsere, kismillió öltöztetés és több órányi altatás állt már mögöttem, de neki minden új volt, még attól is félt, hogy a ruha ujjával eltöri az apró ujjakat. De ez nem tántorította el attól, hogy kivegye a részét, láttam rajta, hogy tanulni akar, még akkor is, ha még el sem tudta képzelni, hogy merem én egy kézzel tartani a babát. Mindig kinevettem, hogy amikor át akarja fordítani, akkor először inkább leteszi az ágyba, hogy úgy váltson pozíciót, de tudtam, hogy idővel ő is magabiztosabb lesz, nem akartam sürgetni. Néha azért nehezemre esett türelmesnek lenni vele, vagy azért, mert láttam, hogy esetlenebbül öltöztet, ami kényelmetlen a lányunknak, vagy azért, mert tudtam, hogy én sokkal gyorsabban megcsinálnám a pelenkázást vagy a fürdetést. De azt is tudtam, hogy nincs jogom kizárni, minden bénázásra kikapni a kezéből, plusz őszintén szólva az is ott volt bennem, hogy magammal szúrok ki, ha nem engedek át egyetlen feladatot sem. 

Ezt már olvastad?

Anya leszek: mire készülj a szülésfelkészítőn?

Anya leszek: mire készülj a szülésfelkészítőn?

Személyes terhesnapló, amiben remélhetőleg mégis sok várandós nő magára ismerhet. Manapság sokan döntenek úgy, hogy kipróbálnak valamilyen szülésfelkészítőt, de mire számíthatunk ezeken a tanfolyamokon?

 

Ahogy egyre magabiztosabb lett, egyre jobban szerettem nézni, ahogy a lányunkkal foglalkozik. Pelenkázás közben öltögeti rá a nyelvét, a kislányunk mosolyogva visszaöltöget, és mindketten nevetnek. Nem győztem fotózni a meghitt apa-lánya pillanatokat, ahogy magára köti a hordozókendőben, vagy ahogy végigmutogatja neki a plüsskönyvecske állatkáit. De amennyire jó apaként látni őt, annyira fájdalmas tud lenni, amikor szembesülök vele, hogy ő mennyivel többet megtarthatott a régi identitásából, hogy amikor ő otthon Skype-meetingel, akkor nekem egy recsegő fülű nyulat kell rezgetnem, hogy biztosan ne zavarjuk meg. Ha én pisilni vagy enni akarok, akkor azt a babánkhoz kell időzítenem, vagy meg kell kérnem a barátomat, hogy fogja meg a gyereket, ő viszont szabadon jár-kel, és ami a legkegyetlenebb, hogy még az éjszakákat is végigalussza. Ilyenkor félálomban még azt is elfelejtem, hogy ő sajnos még mindig nem tud szoptatni.

Ő még mentálisan is szabadabb. Tudom, hogy az ő agya nem jár egész nap a mozgásfejlődésen, hogy nem aggódik azon, hogy eleget eszik-e a gyerek, hogy nem hasonlítgatja össze a lányunkat a többi hasonló korú gyerekkel az Instagramon, hogy nem ő válogatja ki a ruháit. Nem azért, mert nem érdekli, hanem mert hallgatólagosan minden felelősség rám lett ruházva – valószínűleg a terhesség folytatásaként, ahol már kialakult, hogy neki (értelemszerűen) viszonylag kevés beleszólása van a dolgokba.

Ilyenkor nagyon nehéz a szeretetteljes apát látni (pedig az) – eluralkodik rajtam az irigység és a düh, és egyszerűen nem tudom összerakni, hogy lehet az, hogy pontosan ugyanannyira a szülei vagyunk ennek a gyereknek, az idő nagy részében mégis velem van. A helyzeten az sem segít, hogy a lányunk borzasztóan anyás, állandóan velem akar lenni, az apukájánál többnyire ordít, amit én viszont nem bírok hallgatni. Tudom, hogy ez a barátomnak sem esik jól, tehetetlennek érzi magát, hogy nem tudja megnyugtatni a saját gyerekét, én viszont azt érzem, hogy persze ez nem verseny, de azért mégis nekem a legnehezebb.

Az mondjuk segít, ha ezeket elmondom neki, mert ilyenkor megpróbálunk kitalálni valami konstruktív megoldást: például bevezettük, hogy heti néhány alkalommal elviszi hordozókendőben a lányunkat. Ilyenkor tudok nyugodtan dolgozni, de azért a pihenésre nem elég ez a (nagyon ideálisan) két óra. Nemek közötti egyenlőség ide vagy oda, azért szerintem az elején nem igazán lehet ezt 50-50 százalékban csinálni, még a legnagyobb jószándék mellett sem. Persze tudom, hogy ez változni fog, és biztosan visszasírom majd azokat az időket, amikor a lányomnak én jelentettem a világot, amikor én voltam az egyetlen ember, akinek a karjában azonnal megnyugszik, akinél mindig elalszik, akivel sosem sír. Néhány hónap múlva, amikor a lányom kiküld engem a szobából, és berendeli helyettem az apját, majd visszatérünk erre.

Olvass tovább!

Hálás vagyok a szoptatásért, de nem mindig szeretem

Hálás vagyok a szoptatásért, de nem mindig szeretem

Eltelt kilenc hónap, és a terhesnapló helyét átveszi a baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. És ezúttal a szoptatásról – annak minden nehézségéről és szépségéről.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek