Ülök a teraszomon, és hallgatom a kabócák énekét. A fák lombjainak sűrűjéből egy madárka reppen az ég felé. Valószínűleg még nem tudta eldönteni, hogy érdemes-e melegebb éghajlatra repülnie, vagy maradjon inkább. Tizennyolc fok van. Az arcomat meleg tavaszi levegő simogatja. Minden nap meghallgatom a barátaimtól telefonon, hogy nekem milyen jó, miközben arra gondolok, hogy idén lesz az első karácsony, amit a szüleimtől távol fogok tölteni, és utoljára egy éve voltam otthon. Nagyon hiányoznak, és minden, amit Magyarország tudott nekem adni.
Már egy ideje turistaként látogatok haza. Ennek a mondatnak a súlyát igazán azok értik, akik már huzamosabb ideje külföldön élnek. Ilyenkor próbálok magamba szívni mindent, amit a város adhat: pillanatokat, ízeket, színeket, hangulatokat, és persze rám törnek az emlékek. Budapest mindig megmosolyogtat. A Bartók Béla úton haladva eszembe jut, ahogy a nővérem egyik udvarlója fennakadt a kerítésen rózsacsokorral a kezében. Emlékszem, ahogy az éjszaka közepén a romantikus jelenet röhögésbe és tetanuszba fulladt.
Sétálok tovább, és megpillantom a Szabadság hidat. Nekem csak „Pöttyös-híd” a számtalan csavar miatt, ami a hídpilléreket összetartja. Ezt a nevet az első szerelmemmel adtuk neki, amikor egy áttáncolt éjszaka után azon versenyeztünk, hogy melyikünk tud több pöttyöt számlálni. Nem hirdettünk győztest, mert egyszer csak előkerült a semmiből egy fiatal srác, aki felolvasta nekünk búcsúlevelét, és elkezdett felmászni a hídra. Pont akkoriban néztem a Don Juan de Marco című filmet, ahol Marlon Brando egy darus kosárból próbálja lebeszélni Johny Deppet az öngyilkosságról. Ha neki sikerült, gondoltam, akkor nekünk is fog. Végül meggyőztük, hogy számolja velünk együtt a pöttyöket, és annyira nevetett, hogy sikerült hazaküldeni.
Haladok tovább az úton, a Váci utcán és a Deák téren keresztül elérkezem a Bazilikához. A Bazilika előtt található szerintem a világ egyik legszebb főtere. Ezt az élményt soha nem hagyom ki. Emlékszem, hogy egyszer itt beszéltem meg egy randit. Ahogy megérkeztem, a srác a lépcső tetején állt, és a bejáratot kémlelte. Ahogy odaértem, pont megfordult. Egy pillanat töredékéig úgy éreztem magam, mint Kate Winslet a Titanicban. Annyi párhuzam azért van Kate Winslet és köztem, hogy hiába fütyültem, a pasi elment a hajóval együtt.
Lassan beesteledik, és a Vigadón keresztül megérkezem a Lánchíd pesti hídfőjéhez. Eszembe jut egy beszélgetés 2004-ből. Egy fogászati rendelő várójában beszélgettem egy Amerikában élő, híres magyar zeneszerzővel. Épp akkor készültem kiköltözni Egyiptomba, és arról meséltem neki, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere, mert a tengerparton fogok élni pálmafák között. Kikerekedett szemekkel rám nézett, és a következőket mondta: „Kisasszony! Ne gondolja, hogy ott boldogabb lesz! Nyolcvankét éves vagyok! Zeneszerzőként bejártam a fél világot, és szinte a világ minden szegletén voltam, de annál szebbet, amikor megáll a Lánchíd lábánál, felpillant a Budai várra, és végigpásztázza szemeivel a pesti oldalt, annál szebb nem létezik a világon!” Akkoriban nevettem magamban, és nem hittem neki. Ma már tudom, hogy igaza volt. Hiányzik, többek között ez is. Nem baj! Egyszer csak vége lesz! Addig is megyek, és hallgatom tovább a kabócák énekét!
Adrienn korábban megjelent karanténnaplóját ITT tudjátok elolvasni!
Nyitófotó: Unsplash
