A legkisebb fiú Isten városából

2012. november 05. |

Pár éve még azt sem tudta, hogy az egyenlítőn innen is van élet, mára itt van számára a világ közepe. Tanít és tanul – előbbire az egész életét feltette, utóbbit ha akarná, sem tudná megúszni. Az óráin felvértez és lemeztelenít, megoszt és összehoz. Játszótér vagy küzdőtér? Brazil capoeira mester jönni Budapest.

Francisco Nascimento de Lima

A legkisebb fiú az Óperenciás tengeren túlról hat éve indult el szerencsét próbálni. A népmesével szemben annyiban különbözött csak a királyfitól, hogy ő nem az öreg király palotájából, hanem egyenesen Isten városából, egy Rio de Janeiro-i bádogváros nyomornegyedéből indult, és kettő helyett tizenkét testvértől kellett búcsút vennie. Ferihegyen mínusz tizenhat fok és egy ismeretlen, fehérbe öltözött város várta, amelyet rövidtávon a zsebében lapuló ötszáz forinttal, hosszú távon viszont a capoeira tudományával készült meghódítani.

Lelki gyakorlatok

Brazíliának a sport terén három komoly exportcikke van: a foci, a szamba és a capoeira. Az elsőben pénz van, a másodikban szépség, az utóbbiban lélek. Merthogy a kidolgozott felsőtestekre, látványos szaltókra és pengetett ritmusokra szorítkozó, felszínes értelmezéssel szemben a hazájában a capoeira teljesen mást jelent: sportot, szórakozást, kiszakadást, családot, esélyt és túlélést. Nincs is talán olyan helyzet, amely ne adna alkalmat egy zenés-zajos rodára, vagyis magára a játékra, legyen szó születésnapról, ünnepről, gyászról vagy emlékezésről.
Komolyabb terepen azért már vannak kötelező elemek is. A capoeira valahol extrém sport, így nincs mese: szaltózni, fél kézen pörögni vagy a levegőben megcsavarodni például tudni kell, de a gravitációt ezek a srácok úgysem veszik komolyan, mint ahogy a test anatómiai felépítését sem. Némelyikük olyan, mintha higanyból lenne, másoknál gyanús, hogy a gerincük helyén elasztikus segédeszközök húzódnak. És mindezt messziről felismerhető, fülbemászó, egy berimbau névre hallgató egyhúros hangszer és csörgődob megjelenésű társai által vezérelt ritmusokra teszik, merthogy zene nélkül nincs capoeira – mint ahogy Brazíliában zene nélkül voltaképpen semmi sincs. A srácok olyan könnyedén szórakoztatnak és szórakoznak maguk is, mintha erre születni lehetne, és ez részben igaz is talán. De maga a legkisebb fiú húsz éven át napi öt órát még gyakorolt is, ami nem tűnt el nyomtalanul: nem sok olyan mutatvány van, amit ne ugrana meg bármikor. És bár trópusi utcazenészbe oltott akrobataként elnyelhetné a könnyű szórakoztatás világa, ő a művészetét nem holmi egzotikus és étvágygerjesztő éttermi show-kra tartogatja, meggyőződése ugyanis, hogy a capoeira segíteni hivatott.

Hitelesség akcentussal  

Egy brazil bádogváros sokat tapasztalt bennszülöttjeként az ingerküszöbét a nyolcadik kerület legsötétebb sikátorának hangulata sem ingerli, bár éppen aggódhatna is: verték már meg őt a körúti gyorsbüfé kora esti forgatagában mondván, hogy messziről romának tűnt. A józsefvárosi kissrácokkal a nyelvi nehézségek ellenére viszont olyan könnyedén megtalálja a hangot, ahogy sokszor a kifejezetten erre trenírozott szociális munkások sem. Bele is vágott idővel, hogy a capoeirát a hátrányos helyzetű gyerekek egyenlősítő sportjává tegye, mire lett is tülekedés a közösségi ház foglalkozásain. A roma és nem roma, az utca normái szerint nevelkedett kölykök ugyanis hirtelen emberükre találtak: lett egy tanáruk, aki nem csak játék pisztolyokat, hanem levágott végtagokat is látott már közelről, és aki mégsem a keménykedésben, hanem az akarásban talált kiutat. Aki azt csinálja, amit szeret, és abból töltekezik, ha másokat tölt fel. Akire lehet hallgatni, még ha töri is a magyart, és aki hiteles tanácsadó, mert a nélkülözést nem csak hírből ismeri.

Egyenlősítő játszótér

És közben ott egy sport, ami szórakoztat és kikapcsol, közösséget és elfoglaltságot ad, mozgásra szoktat és kíváncsivá tesz, zenét és játszóteret ad, észrevétlenül fejleszt és kreativitásra tanít, tiszteletre és elfogadásra nevel. A hátrányos helyzetű gyerekekben sokszor frusztráció, félelem és magány dolgozik, ami nem ritkán agresszióhoz vezet – de ahol ez a frusztráció önkifejezéssé transzformálható, ott önbizalom és sikerélmény születhet. Ezek a srácok márpedig meg akarják mutatni magukat, amihez itt közösséget, közönséget és biztatást kapnak – nem utolsó sorban azoktól, akik a diszkrimináció kifejezést sem a tankönyvekből ismerik. És itt nincs eszközigény vagy követelmény, nincs kötelező elem vagy testi adottságbeli előny, nincs ügyes vagy ügyetlen – vagyis hátrányos helyzet sincs.
A nyolcadik kerület srácai később új célokat és új kihívásokat hoztak: a capoeirából előbb a hiperaktív gyerekek igényeire is választ adó, játékos fejlesztés, majd a fiatalokra irányuló, alternatívát és példaképeket felmutató prevenciós segédmódszer lett. Később pedig jött a Bicskei Gyermekotthon, ahol ma már nem telik el hétvége egy kis idelopott, brazil játszótér nélkül. És az újabb feladat: a harmadik országbeli és magyar gyerekek integrációjára hamarosan non-verbális foglalkozásoknak otthont adó, integrációs közösségi tér nyílik, mindez a legkisebb fiú vezetésével. Merthogy a világ szeme a gyerekeken van: ha számukra az elfogadás magától értetődő lesz, akkor a felnövő generációból talán egyre kevesebben mennek majd neki (jó esetben) ököllel a kreol srácoknak a nyílt utcán.

Illemtanból elégtelen

Pedig amióta úton-útfélen felütötte a fejét a globalizáció, a kulturális sokszínűség ünneplése jegyében harmadik országok filmfesztiváljaira járunk, egzotikus ételekkel kísérletezünk és világzenét hallgatunk. De az utcán lobogtatott nyitottságunk ellenére élesben, a négy fal között sokszor minden marad a régiben, mert a hétköznapok szintjén azért mégiscsak macerás a civilizációk ütköztetése. A legkisebb fiú és a capoeira márpedig kikövetelik maguknak, hogy a kultúrák találkozását tényleg a bőrünkön érezzük: ő kollektivista társadalomhoz szokott, mi erősen individualisták vagyunk; ő a legnehezebb helyzetből is viccet csinál, mi mindent komolyan veszünk; ő harsány, mi viselkedünk; ő kimondja, mi palástoljuk; ő pontatlan, mi nem várunk; ő rebellis, mi szabályokhoz szoktunk; ő utcagyerek, mi burokban nevelkedtünk; ő szemtelen, mi udvariaskodunk; ő az élet iskolájában tanult, mi jó nevű egyetemeken. Ilyen szakadéknyi különbségek mellett nehéz bármit is elképzelni, ami mégis összetarthatja a két oldalt – a capoeira márpedig nem kevesebbet tesz.

Meztelen harcosok

Mert amellett, hogy nála és vele edzünk, nem csak fizikailag feszegetjük a saját határainkat. Igyekszünk persze az akrobatikával, küzdünk a szekvenciákkal, élesítjük a mozdulatainkat és pengetjük szorgalmasan az egyhúros vezérhangszert is, csak közben észrevétlenül lemeztelenedünk. A játékban ugyanis nem csak az mutatkozik meg, hogy kinek nyújtottabb a rúgása vagy elegánsabb a cigánykereke, hanem az is, hogy ki hogy áll a sporthoz, a másikhoz és önmagához. Mert a játék itt nem más, mint színtiszta kommunikáció: van, aki kezdeményez, van, aki hárít, van, aki kötözködik, van, aki kitér. Az egymásra reflektáló mozdulatok formájában barátkozunk, kezdeményezünk, fitogtatunk, odamondunk, flörtölünk, megsértődünk, visszaszólunk, bedőlünk, közeledünk, provokálunk – de mindenekelőtt játszunk. Hiszen hiába a közkeletű táncos harcművészet kifejezés, a harc itt csak lehetőség: betalálhatna az a rúgás, de mi szükség van végigvinni, ha a puszta jelzésből is ugyanúgy ért mindenki? És így legalább az orra sem törik be senkinek. Meglehetett volna – többek között ettől szép.

A legkisebb fiú időközben krisztusi korba lépett, és bár mindenki csak a gyerekkori, capoeirás becenevén ismeri, a titulusán már látszanak az évek: Mestre Chiquinho. Egy kis-nagy mester, aki mostanra megküzdött a sárkánnyal, elnyerte a királylány kezét, a fele királyság pedig végre ott díszeleg az útlevelében: Tartózkodási engedély, Francisco Nascimento de Lima, Budapest, Magyarország.

Szerző: Orosz Sára

Még több Magazin