Ugyanezzel a hévvel mesél a Newtopia produkciós irodáról, amelynek társalapítója, és amely szerint ambiciózus történetekkel fenntarthatóbb világ teremthető. A hétköznapokban is ezt a szemléletet képviseli: felelősségteljesen él, egyensúlyozva a magánéleti kötelezettségei és a forgatások között. Legutóbb az Asterix és Obelix: A középső birodalom című filmben láthattuk, illetve a Charlotte animációs filmhez kölcsönözte a hangját.
Hétfő reggel, pontosan kilenc óra. A vonal másik végén hallatszó hangból sejthető, hogy a 47 éves Marion Cotillard élete a legkevésbé sem egyhangú. Mélyen lesújtja őt a döntéshozók ökológiai kérdésekkel és a női-férfi egyenjogúsággal szemben tanúsított hanyagsága, és minden fronton kiáll az elveiért: tavaly például láthattuk őt egy vírusként terjedő videóban Juliette Binoche, Isabelle Adjani, Isabelle Huppert és más hírességek oldalán, amint egy tincset levágva a hajából a szabadságukért harcoló iráni nőket támogatja. Ökológiai kérdésekben gyakran így nyilatkozik: „itt még van teendő”. A munkából pedig ő is kiveszi a részét: barátaival megalapította a Newtopia produkciós irodát, amely a környezetvédelem, a társadalmi igazságosság és a nemek közötti egyenlőség témáját boncolgató filmek készítésére vállalkozott. Például minisorozatot készítenek az úttörő ökofeminista, Françoise d’Eaubonne életéről, illetve Cyril Dion rendezésében vászonra viszik Pierre Ducrozet egyik utópisztikus regényét.
Ezen a hétfőn azon kevés francia színművészek egyikével beszélgetek, aki nemcsak karriert csinált Hollywoodban, de maradandót is tudott alkotni. Marion Cotillard szereti megtörni az interjúkészítés gyakorlatát: a telefonban hallom az autója motorjának a berregését, indexel, és talán behajt egy alagútba. A suli felé vezet az útja, megáll, de még rászól a fiára, hogy vegye fel a kabátját, aki aztán nevetve csukja be a kocsi ajtaját. Nem szereti, ha közvetlenül az iskola előtt teszik ki. Egy szupersztár, egy hős hangja hallatszik a telefonban, de – talán a közvetlensége miatt – egy hétköznapi nőé is. Lenyűgöző.
Marion Cotillard
A Charlotte című rajzfilmben Charlotte Salomon német származású zsidó festőnőnek kölcsönözted a hangod. A képei láttán milyen érzések fogalmazódtak meg benned a harmincas-negyvenes évekkel kapcsolatban?
A munkáiban egyedülállóan keveredik a naivitás és a hatalom. A képei vibrálóak és felkavaróak. Nagyon szeretem a festményekben elhelyezett üzeneteket is; a szavakkal való állásfoglalás, kiállás megrendít. A falakra írt vagy a festményekben fellelhető üzenetek megmagyarázhatatlan módon hatnak rám.
Mintha a művész belső hangja szólalna meg?
Igen. Nálam ez a kollázskészítésben érhető tetten: a kollázsaimat soha nem titulálnám művészeti alkotásoknak, ez csupán egy kreatív önkifejezési forma, amelyet egy kis zugban végzek. Örömet okoz, de soha nem fogom megmutatni a képeimet senkinek azért, hogy megveregesse a vállam, hogy jól csinálom. Anélkül alkotok, hogy szükségem volna bárkire is, aki biztosít róla, hogy egyedülálló tehetség vagyok a műfajban. Egyébként a kollázsaimba én is beépítem a szavakat: mint egy részt magamból, amely később is megszólít.
Sok mesefilmet szinkronizálsz. Az, hogy csak a hangodon keresztül formálod meg a figurát – mimika és testbeszéd nélkül –, több művészi szabadságot ad?
Az biztos, hogy reggel kevesebbet kell készülnöm! De ebben a helyzetben ez a legkevesebb: a mese nagyobb szabadságot enged abban az értelemben, hogy a hangommal őrültebb karaktereket alakíthatok, mint egy mozifilmben, ahol a testemmel is játszom.
A 2017-es Ismael szellemei című filmben is egy kissé őrült asszonyt alakítottál: Carlottát, aki visszatér a férje életébe, mintha mi se történt volna, pedig mindenki úgy hitte, hogy elhunyt.
Úgy látod? Az a szegény lány őrült? Talán. Mindenképpen elveszett. De ő nem az a rossz értelemben vett pszichopata, mint Scarlett Túlölő, akit a Minyonokban szinkronizáltam. Scarlett számára kifejlesztettem egy speciális „bolond boszorkány” nevetést, ami úgy hangzik, hogy „HAHAHA” (sistereg a nevetése a telefonban). Teljesen át kellett alakítanom a hangomat, mintha beszívtam volna. Ezt a fajta játékosságot csak az animáció engedi, és nézőként is imádom átélni. A gyerekeim születése előtt sem hagytam volna ki egyetlen Pixar- vagy Mijazaki-mozit.
Marion Cotillard
A Charlotte egy, a történelem által láthatatlanná tett nő művészi pályájáról is mesél. Érzékenyen érint a rajzfilm ezen aspektusa?
Ó, igen, mert ez arra emlékeztet, hogy nemcsak a művészetben, hanem a tudományban, a divatban, a gasztronómiában és az élet minden más területén láthatatlanok voltak a nők. Az egész a patriarchátussal magyarázható, a hatalom a férfiak kezében volt, és sokkal nagyobb számban jutottak hozzá az oktatáshoz a férfiak, mint a nők. A marginalizáció okainak feltárásával még van teendőnk, de reményeim szerint egy szép napon tudunk majd úgy szemlélni egy művészeti alkotást, hogy messzebbre lássunk a készítője neménél. És persze, csak hogy kicsit gyakorlatiasabbak is legyünk, beszéljünk a fizetésekről: még mindig küzdenünk kell azért, hogy egy nő ugyanazért a munkáért – legyen az bármilyen szakma – ugyanannyi fizetséget kapjon, mint egy férfi. Ez felháborító.
Neked kellett már az asztalra csapni azért, hogy ugyanazt a bért kapd egy forgatáson, mint a férfi kollégáid?
Nem, én még sosem voltam ebben a helyzetben. Amikor egy férfi több pénzt kapott, mint én, akkor tudtam, hogy az azért van, mert vagy a film szempontjából jelentősebb szerepet alakít, vagy ismertebb, elismertebb nálam, és ezt megértem. Megesett, hogy engem jobban megfizettek, mint egy férfi kollégámat – hasonló okokból kifolyólag. De két szakmailag azonos szinten lévő színész esetében, hasonló szerepekben előfordul, hogy a nők kevesebbet keresnek, mint a férfiak. Ezt meg kell szüntetni.
Szerző: Thomas Jean, Fotó: Tom Craig Magyar szöveg: Zeke Lilla
Mit tanít Marion Cotillard a gyerekeinek a környezetvédelemről? A Marie Claire 2023/3-as lapszámában elolvashatod az interjú folytatását.
