Lassan már hozzászokunk, hogy amint bekapcsoljuk a számítógépet, már ömlenek is ránk a kétségbeesett – vagy kevésbé kétségbeesett – kérések. Színházak, könyvtárak, újságok, mentők, leégett ház, kutyamenhely: ez csak a mai termés az üzenőfalamon, és akkor a kéretlen e-mailekről, váratlanul bejelentkező régi osztálytársakról még nem is beszéltem. Az ember sóhajt, továbbgörget, töröl, mi mást tehetne, kicentizve a havi költségvetés. Persze szeretnék én segíteni, ahogy gondolom, mindenki más is. De most inkább arról írok, hogy másképp is lehet segíteni, nem csak pénzzel. És ha még azt is hozzáteszem, hogy nem kell beleszakadni sem? Hogyha többen összefognak, mint ahogy Zsófiéknál történt, akkor elég, ha mindenki egy kevés időt tesz bele, eggyel több tusfürdőt vásárol, és mégis hatalmas változást lehet elérni. Át is adom a szót Zsófinak.
„Él egy kilencvenéves néni a házunkban, illetve most már kilencvennégy, aki már vagy negyven éve egyedül van, meghalt a férje és a gyereke is, és világéletében, vagyis huszonéves kora óta itt lakott. Négy évvel ezelőtt egy reggel nem válaszolt az ebédet hordó futár kopogására, aki riasztotta az egyik szomszédot, ő meg engem. Kiderült, hogy a néni éjszaka elesett, ráadásul pont az ajtó előtt feküdt és nem tudott felkelni. Az ajtaján van egy kis ablak, amelyet nagy nehezen, különböző trükkökkel kinyitottam, de persze az ajtóban nem volt benne a kulcs, a fogasra volt felakasztva. Úgyhogy a férjem – fogalmam sincs, milyen okból, de volt itthon egy horgászbotja – szépen lehorgászta a kulcsot, és sikerült kinyitnunk az ajtót. Közben megjöttek a mentők is, akik profin megoldottak mindent, és el is vitték őt. Az igazi kálvária ezután kezdődött. A néninek csupán egy Svájcban élő unokaöccse van, ezért a kórházban pár nap után úgy döntöttek, hogy átteszik egy úgynevezett ápolási osztályra, magyarán szólva elfekvőbe, abból is egy elég rosszba. Mi a házból többen is rendszeresen, két-három naponta látogattuk, és láttuk, hogy ebből baj lesz. Az egyébként önálló és önellátó néni már egy hét alatt rettenetes állapotba került, éreztük, hogy tennünk kell valamit. Először is vettem neki egy mobilt, régi fajtát, viszonylag nagy nyomógombokkal. Az persze egy külön történet, hogyan tanulta meg kezelni, de megtanulta. Attól kezdve tudtuk őt hívni, meg ő is minket. Ám ez nem volt elég. Világosan láttuk, hogy vagy kimenekítjük onnan, és akkor lehet még pár jó éve otthon, vagy heteken belül elveszítjük. Előkerítettük a svájci rokont, aki először hallani sem akart az egészről, bár azt felajánlotta, hogy a költségeinket kifizeti. De aztán teljesen kikelt magából, hogy minek vittünk be pelenkát, vécépapírt meg sampont, elvégre az egy kórház, ott van minden. Esze ágában sem volt kihozni a nagynénjét az ápolási osztályról, már csak azért sem, mert nem akart egy otthoni ápolónőt fizetni neki. Mi azonban nem hagytuk annyiban, és szabályos hadjáratot indítottunk: folyton hívogattuk őt Svájcban, megígértük, hogy mi majd segítünk, ellátjuk satöbbi. Végül győztünk, de a néni így is kénytelen volt egy-másfél hónapot bent tölteni, mielőtt hazajöhetett. A svájci rokon először szörnyű ápolókat szerzett, olyanokat, akik szinte rosszabb állapotban voltak, mint a néni, de mostanra rendeződött a helyzet. Van egy nagyon rendes ápolónő, aki itt lakik vele, a néni korához képest remek állapotban van, jön-megy, jól érzi magát, szóval hepiend. Nagy hőstettnek érzem, hogy a ház össze tudott fogni, és hazahoztuk őt.”
Szerző: Márton Eszter Fotó: Getty Images
A cikk folytatását elolvashatod a Marie Claire 2023/4. lapszámában!
