Mi a legizgalmasabb dolog, amit a konyhád ablakából láttál?
Gyurcsány Ferenc. Egyszer megyek haza, és azt látom, hogy ott áll és éppen utcafórumot tart.
Általában a szívedre vagy az eszedre hallgatsz?
Legtöbbször az eszemre, és szeretnék azon dolgozni, hogy jobb arányban legyen a kettő. Hasznos lenne, ha jobban el tudnék igazodni az érzelmi világomban.
Divatos kifejezés mostanában a red flag. Nálad mi lehet intő jel?
Az időallokálást tudnám intő jelként említeni. Teljes joggal érezhetik a körülöttem lévők azt, hogy kevés időt fordítok a magánéletemre, holott igazából a barátaim, a társaim megérdemelnék ezt. Sajnos a legtöbbször hajt a teljesítési vágy vagy a megfelelési kényszer, nevezzük, ahogy akarjuk.
Ha őrült tudós lennél, akkor mivel kísérleteznél?
Nem tudom, hogy ez mekkora őrültség, de olyan energiatermelési eszközzel, amely a lehető leghumánusabb. Ez lenne talán az egyik legfontosabb, legalábbis most. Ezért valami olyannal kísérleteznék, ami az energiát tudná demokratizálni és a lehető legjobban kiegyenlíteni a különbségeket, mert szerintem az energia, az anyagi javak és az ezekből fakadó különbségek nagyon analógok.
Szerinted melyek azok a szabályok, amelyeket meg lehet szegni?
Amíg másnak nem ártasz, addig olyan szabályt szegsz meg, amilyet akarsz. Rengeteg olyan szabály van, amelyek elavultak, és már csak bizonyos társadalmi elvárások miatt léteznek, nem pedig azért, mert nélkülük valóban kárt tennénk valakiben. Az ilyen jellegűeket szerintem bármikor meg lehet szegni.
Az SZFE-re jártál. Mit adtak az ott eltöltött évek?
Amikor odamentem, rohadtul kívülállónak éreztem magam. Előtte négy évig jártam az ELTE-re, eszméletlenül kicsinyes voltam, és sértődött a világra, hogy „engem miért nem fedeztek fel, hiszen korszakos filmrendező vagyok már most, igazából csak a papír kéne az SZFE-ről, hogy validálja ezt a tudásomat”. Miskolcról gyökértelenül Pestre költözött, eléggé szorongó, nagyon ambiciózus, de mérsékelt alázattal megáldott fiúként kerültem be ebbe a befogadó közegbe. Az SZFE-nek hála megtanultam leadni ezt a hülye sértettséget, ami nemcsak borzasztó tulajdonság volt, de még engem is megbénított. Nem tudtam se kreatív lenni, se gondolkodni, se elfogadni magam, csak durcáskodni, epéskedni. És a tanárok is bizalmat szavaztak nekem. Leginkább arra koncentráltak, hogy emberileg nyissanak ki minket. Segítettek rávilágítani azokra a rossz tulajdonságokra, amelyeket jobb, ha mindenki kigyomlál magából.
A Partizán az első munkahelyed?
Volt még egy munkahelyem, de arra ma már nem vagyok valami büszke. Egy startupnál voltam videós, interjúnak álcázott promóvideókat kellett készítenem. Elmondhatatlanul boldog voltam – a magam kisebbrendűségi érzésével –, hogy videózásból keresek pénzt. Húszezer magyar forintot hazaviszek egy videóért, amelyre felkészülök, felveszem, megvágom, és megszerkesztem? Csókolom, ez hatalmas siker. Az más kérdés, hogy azt a fajta kapitalista rendszert és intellektuális összeszerelőüzemet promóztam, ami lényegében úgy működik, mint egy autótechnikai gyár, csak itt nem a futószalag mellett szereled össze az alkatrészeket, hanem Excel-táblázatokban végzed el a kulimunkát a nagy külföldi cégeknek. Ez morális szinten sem feltétlenül volt nekem való, de a közeg sem.
Tehát most jól érzed magad a Partizánnál.
Igen, itt most nagyon jó, nincsenek ilyen jellegű morális kérdések előttem. Vagyis tök más jellegűek vannak, ezek valós dilemmák, és közelebb visznek minket sok olyan dologhoz, amelyet szeretnénk megérteni a világban.
Gyakran éri a Partizánt az a vád, hogy nem tudtok elszakadni Marci (Gulyás Márton, a Partizán alapítója – a szerk. ) one man show-jától. Ez ellen ő két érvet szokott felhozni: egy, hogy te vagy az ellenpélda, és hogy egyáltalán nem hálás szerep névvel és arccal politikai-közéleti műsorokat vezetni. Mi az oka, hogy te mégis bevállaltad?
Marci. Igazából soha nem állt szándékomban médiával foglalkozni. Rendező és színész akartam lenni. A Partizán 2020-as amerikai elnökválasztásról készített élő adásba kerültem be, teljesen véletlenül, ott olvastam be az adatokat. Odaálltam, jól éreztem magam, érdekes kalandként éltem meg, ennyi. Aztán Marci megkérdezte, hogy szeretnék-e saját műsort. Szuper volt, mert találkozott a színészetből fakadó szereplési vágy, a retorika, az üzenetátadás, a rendezés, és hogy mégis csak egy audiovizuális dolgot hozok létre. Egyébként meg az a kérdés, ami kívülről evidensnek tűnhet – hogy egy arca van egy csatornának, és amellé milyen bekerülni –, eleinte fel sem merült bennem. Később láttam, hogy ez a percepció – ami valahol érthető. A YouTube-on általában egy, maximum két archoz kötnek egy csatornát. A Partizán nem akar ilyen lenni, és nem is a YouTube szokásaihoz akar igazodni, hanem intézménnyé szeretne válni. Intézményen belül meg sok műsor, sok műsorvezető van.
Ha visszamehetnél az időben, ismét igent mondanál a felkérésre?
Persze, simán. Nem is nagyon tudnék olyan dolgot mondani, amit megváltoztatnék. Mert csináltam hülyeségeket, rengeteget, sőt, meg is bántottam embereket, de végül mindet sikerült megbeszélni, és tanulni belőlük.
Hogy látod, tíz év múlva is a Partizánnál dolgozol, vagy más terveid vannak?
Nem igazán vannak más terveim. Korábban meg sem fordult a fejemben, hogy médiával foglalkozzak, azért kerültem erre a placcra, mert a Partizán létezik. Hogy tíz év múlva mi lesz? Az is lehet, hogy NER se lesz, az is lehet, hogy mi sem leszünk, Partizán se lesz. Nem tudom. A csatorna 2019-ben indult, az négy év. Most még erre rádobni tízet… annyi minden történhet.
Két éve startolt el a Monoszkóp nevű műsorod. Mi volt az indíttatásod?
Az alapötlet az volt, hogy készítsünk egy olyan műsort, ahol nemcsak simán médiaszereplők, youtuberek és és tévések találkoznak egymással, hanem a politikai szocializációjukat is lehet ütköztetni. Mondjuk, kinek milyen emlékei vannak a szeptember 11-i terrortámadásról. Például a youtuber elmeséli, hogy nem tudott csattogós lepkét tologatni az udvaron, mert az anyukája szomorú volt, Máté Kriszta pedig azt, hogy ő tudósított róla. A legfontosabb a műsorban a személyközpontúság, és hogy én is elmondjak valamit magamról. Találkozzanak azok az emberek, akik egyébként nem találkoznának, és találkozzak velük én is.
Úgy képzelem, hogy egy ennyire pörgős munkakörben könnyű kiégni. Van olyan, hogy elfogynak az ötletek? Mit teszel, amikor motivációra van szükséged?
Szerintem fél évente kiégek egyszer. A meditáció nagyon bejött, de bevált még a zene, ha nemcsak szöttyögök a gitáron, hanem szigorúan arra koncentrálok. Azt vettem észre, hogy akkor sikerül kiégnem, amikor elveszítem a fókuszom. Ha elveszítem, hogy mi az, ami valójában érdekel, és mi az, ami tényleg belőlem jön – akkor elkezdek megfelelni mindenféle általam elképzelt elvárásnak. Abban égek ki, hogy megnő a disztancia önmagam és aközött, amit csinálok. Ha ezt képes vagyok visszaszorítani valahogy azzal, hogy magamra figyelek, az segít. Ahogy az is, ha új emberekkel találkozom – talán mert szélsőségesen extrovertált vagyok.
Egyébként milyen Tóth Jakab, amikor nem dolgozik?
Szerintem ugyanilyen. Most mit mondjak? Hogy milyen, vagy hogy milyen próbál lenni? Az elmúlt két hétben szabadságon voltam, így tényleg tudtam magamra koncentrálni. Pont Ördögkatlan Fesztivál volt – ott olyan tudtam lenni, aki megy a flow-val, meg tudja húzni a határait, tud nyitott és kíváncsi lenni és nem túlságosan zsémbes, ha másnapos.
Mi a legjobb tanács, amit valaha kaptál, akár a munkád során, akár a magánéletedben?
Nem túl szép, de amikor az egyik gimis drámatanárommal közöltem, hogy Pestre akarok jönni, a következő tanácsod adta: „Arra figyelj, hogy Pest egy kurva.” Mondtam neki, hogy ez nagyon kedves tőle, de magyarázza el, mit ért alatta. A válasza az volt, hogy „azt hiszed, hogy szeretve vagy, de amúgy nem”. Itt egy tranzakció történik, vagy kihasználod, vagy kihasználnak. Ezzel a várossal nem lehet egészségesen együtt élni. Ennek szerintem vannak urbanisztikai okai is, mivel jó lenne nemcsak használhatóvá, hanem élhetővé is tenni Budapestet.
Szokatlan volt számodra, hogy most te voltál az interjúalany?
Egyfelől igen, másfelől izgalmas. Szeretem, ha valahogy ki tudok kerülni a komfortzónámból. Ha én kérdezek, akkor ez sokkal nehezebb. Ez a célom mindig, aztán vagy sikerül, vagy nem. Van bennem egy kettősség: legalább annyira szeretek kérdezni és találkozni, mint pofázni. Ezért jó, hogy vannak olyan formátumok, ahol csak beszélek, és olyanok, ahol csak kérdezhetek.
Szöveg: Balogh Sarolta Fotó: Czvitkovits Judit
