Szóval, mit tudsz nekünk mondani a Kék Pelikanról?
Még nem tudok véleményt mondani, sajnos még nem volt lehetőségem látni a filmet. Csáki László, a film rendezője és írója éveken át készített interjúkat olyanokkal, akik maguk is hamisítottak vagy hamis jegyet vásárolva utaztak Nyugatra a kilencvenes évek derekán. Valós eseményeken alapuló, korabeli zenékkel és nem kevés humorral készített animációs film, a címét is a kék Pelikan nevű indigópapírról kapta, ezzel az anyaggal hamisították a jegyeket. Három éve vettem részt a munkában, és csupán pár órát tartózkodtam a stúdióban.
És milyen volt? Leforgattátok rendesen a jeleneteket, és utána animálták, vagy hogy ment?
Nem, ez inkább olyan volt, mint egy fordított szinkron: nem mozgott a szereplők szája, vagyis az arca. Azt mondták nekem, hogy azt majd utólag rajzolják meg. Csak fel kellett mondanunk a szöveget több verzióban. Akkor még neve se volt a karakternek, akit játszottam, de most már van neki: Kati. Izgi volt amúgy a munka, ilyet még nem csináltam. Szóval kíváncsi vagyok, milyen lett, már a történet miatt is.
Jó lett, Vivien, nagyon. Nekem az utóbbi évek egyik legizgalmasabb filmes élménye. A műfaját meg se tudnám határozni, valahol a dokumentum- és a játékfilm között. Érdekes, szellemes, annak ellenére, vagy épp azért, mert animáció, pillanatok alatt visszarepít az időben, és anélkül, hogy nosztalgiázna vagy túl sokat magyarázna, a zsigereinkben érezzük a rendszerváltás körüli idők hangulatát, reménykedését és a következő évek csalódásait is.
Mindenesetre én nagyon élveztem. Nagyon szeretnék egyszer animációs mesében egy nagy szerepet szinkronizálni. Egy kis patkánynak már adhattam a hangomat a Csodálatos Mauritiusban, imádtam.
Akkor reméljük, ezt olvassák majd szinkronrendezők is, és legközelebb gondolnak rád. De térjünk át a színházra. Négy évvel ezelőtt volt veled a Marie Claire-ben egy interjú, amelyben azt mondtad, hogy neked könnyen megy minden. Könnyen felvettek az egyetemre és könnyen beilleszkedtél, aztán könnyen bekerültél a Katona József Színházba, és ott is könnyen magadra találtál. Ez még mindig így van?
Igen. Nagyon lelazultam az utóbbi pár évben, és ez jó érzéssel tölt el. Őszintén szeretek ismerkedni, barátkozni, alkalmazkodni. Általában pont olyan dolgok miatt szoktam aggódni meg szorongani, amikre nincs ráhatásom, ez bosszantóbb.
Szóval a munkában nem szorongsz.
Nem. Sokszor mentegetőzöm is emiatt, hogy jó, hát akkor én ilyen egyszerű vagyok, hogy nem parázom előre. Dolgozunk becsülettel a próbákon, aztán majd alkalmazkodom ahhoz, aki épp nagyobbat harapna. Nem szeretnék görcsössé válni, inkább hagyom, hogy alakuljanak a dolgok.
Nem kell ezért mentegetőzni, sőt, ez tök jó hozzáállás.
Most így van. De lehet, hogy két év múlva már nem ezt mondom, hanem az ellenkezőjét. Mindenki változik. Ott van például a tavaly kezdődött, jubileumi beszélgetéssorozat, a Katona 40, amelyben Tilla készít interjúkat, és most került sor a fiatalokra, vagyis ránk. És furcsa, mert hallgattam az egyik kolléganőmet és olyanokat mondott, amiket én is mondtam három éve, de én már nem így gondolom. Szóval változom, meg a világ is változik körülöttem.
Na, jó is, hogy ezt mondod, mert visszautalnék a Kék Pelikanra. Több szempontból is, egyrészt, hogy hirtelen mennyire megváltozott a világ körülöttünk a rendszerváltás után, másrészt, hogy elérhető lett az utazás. Legalábbis annak, akinek volt rá pénze. Bár mi pénz nélkül is nekivágtunk egy hónapra Nyugat-Európának hátizsákkal és háromszáz dollárral. Neked volt már ilyen hátizsákos utazásod, hogy gyerünk, menjünk, lesz, ami lesz?
Nem, és nem is vágyom rá. Félek az ilyentől, és szerintem mindig félni is fogok. Lehet, hogy túl sok Investigation Discoveryt néztem. (Nevet.) Meg inkább tervezős vagyok. Autóval szoktunk hosszabb utazásokat csinálni, a road trip nálam a favorit. Benzinkutak, csomagolt szendvics, zenehallgatás. Most is tervezgetünk már nyárra, de én ilyenkor azt is előre tudni akarom, hogy hol állunk majd meg tankolni.
Ennyire?
Ennyire, ez van.
A színházzal is többször utaztál már, például Stuttgartba, Újvidékre és most februárban Torinóba. Ilyenkor látsz valamit a városból?
A főbb látványosságokat meg tudjuk nézni, mert minden napra jut pár óra szabadidő, de aztán megyünk a színházba, és dolgozunk. Torinóba nagyon szeretnék majd egyszer visszamenni, baromi jó város.
Szöveg: Márton Eszter Fotó: Ajkai Dávid Styling: Balogh Viktória Smink: Tégely Laura Haj: Uhrencsik Brigitta
Az interjú folytatását olvasd el a Marie Claire 2024/2-es lapszámában!
