Május elején önálló kiállításod nyílik a bécsi AlbertinábanThick Air – The Wedding of Humor and Horror címmel. Milyen érzés?
Nem is tudom szavakba önteni. Egy életen át festettem, és szinte soha nem éreztem azt, hogy bárkit érdekelne, amit csinálok. Úgyhogy majdnem hetvenévesen ez a kiállítás nagy dolog, szinte hihetetlen, hogy valóban megtörténik.
Most már ki tudod jelenteni, hogy te művész vagy?
Ez nagyon érdekes kérdés, mert a mai napig nehezemre esik kimondani. Gyerekkoromban művésznek lenni privilégium volt, egy átlagembernek, pláne egy nőnek, szinte lehetetlen küldetés. A papám gyűjtő volt, műalkotások között nőttem föl, de a művészlét egy fantasztikus, elérhetetlen dolognak tűnt. Soha nem volt elvárás magammal szemben, hogy valamikor is művésznek nevezhessem magam.
Elmeséled, hogy kerültél Bécsbe?
Kisképzőt végeztem Magyarországon a hetvenes években. Egy fiatalkori szerelem hozott Bécsbe, aztán itt ragadtam. Sok mindennel foglalkoztam – például Pataki Ágival vittünk közösen egy műhelyt, ahol bőröveket és -táskákat készítettünk a terveim alapján –, és közben mindvégig festettem.
A hamarosan megjelenő, az önálló kiállítással azonos című könyvedben szerepel egy női portré, amelyet nyolcéves korodban készítettél. Nem egy tipikus gyerekrajz, rendkívül erőteljes, és előrevetíti a festészeted jellegzetes, groteszk figuráit.
Amikor elém kerül egy-egy gyerekkori rajzom, mindig megdöbbenek, hogy úristen, már akkor is ugyanazokat az arcokat festettem? A szüleim holokauszttúlélőként jöttek vissza Magyarországra 1945-ben, és összejártak hasonló sorsú családokkal. Emlékszem, ahogy a Gerbeaud-ban ültünk a szüleim barátaival, a nők a szabadság érzésétől átjárva, különösen sikkesen öltözve, kirúzsozott szájjal – ők jelentették az első inspirációt a rajzaimhoz.
Az addig rendben, hogy ezeket az arcokat rajzoltad, de az a nagyon érdekes, hogy hogyan! Van valami mély, fájdalmas és felkavaró a figuráidban. Ez honnan jött már gyerekkorodban?
Sok dolgot csak az utóbbi években realizáltam, amit azelőtt elnyomtam a tudatalattimban. A szüleim mindentől óvtak, békés, nyugodt környezetet teremtettek nekem. De egy idő után az ember megkérdezi magától, honnan jönnek mégis a víziói és a félelmei. Rájöttem, hogy én ezt a génjeimben hordozom, a szüleim története az én történetem is. A mamám halála volt a fordulópont 2007-ben, ekkor került a kezembe a naplója, amelyet Auschwitzból hazafelé írt a több hónapig tartó úton. Ebből megismertem őt mint huszonkét éves fiatal nőt, akit egyik napról a másikra kiszakítottak a normalitásból. Ez a feje tetejére állította a világomat. Sokat gondolkoztam, hogy tehetem láthatóvá az én szememen, lelkemen keresztül ezt a történetet. A deportálása előtti fekete-fehér fotóit alapul véve csináltam egy festménysorozatot, majd egy kiállítás és egy könyv is született ebből. Fontos volt ezt dokumentálnom: annyi mindent elmagyarázott nekem utólag, és annyi mindent adott a jövőre nézve. Egy addig nem ismert erőt szabadított fel bennem, amely azóta is visz előre.
Az évtizedek során változott a művészi technikád, szemléleted?
Amikor Magyarországon festeni tanultam, sok volt a tabu és a szabály, mit szabad és mit nem szabad csinálni. Eleinte próbáltam igazodni ezekhez. Egy idő után viszont elkezdtem mindenfélét kipróbálni, összerakni, szétszedni, elszakítani. Megtalált a szabadság, a témákat illetően is, hirtelen képes voltam teljesen levetkőzni a képeimen.
Milyen a viszonyod a meztelenséghez a festővásznon innen?
A családunkban a meztelenség tabu volt. A saját testemmel kapcsolatban inkább a szégyen érzése dominált, ami nem volt nagy előny a hetvenes évek szexuális forradalma közepén. (Nevet.) Mindig úgy éreztem, hogy nem felelek meg az ideálisnak kikiáltott képnek, és későn tudatosodott bennem, hogy hosszú ideig csak megfelelni próbáltam. De megnyugtatlak, a komplett bizonytalanság ellenére mégis jól sikerültek ezek az igen intenzív budapesti évek. (Nevet.) Azért jó, hogy mára megváltozott a testhez való hozzáállás, és a body positivityt hirdetik!
Te is elfogadóbb lettél magaddal?
Most már abszolút. Olyan vagyok, amilyen, és ezzel nagyon jól tudok együtt élni.
Szöveg: Fehérváry-Ménes Anna Fotó: Békefi Dóra
