Celebesz északi tájain – Korallok, vulkánok, koboldmakik

2024. április 20.
Teknősökkel úszott, medvekuszkuszcsaláddal szemezett és medúzákkal barátkozott cikkünk szerzője, aki délkelet-ázsiai útján leginkább az élővilág, a vadállatok, a természetes élőhelyek megőrzését, rehabilitását segítő projektekre volt kíváncsi. Meg persze inspiráló emberekre és történetekre, amelyekből néhányat mi is megismerhetünk.

Ahogy a csónakból a sznorkelfelszerelésemmel becsobbanok a hihetetlenül mélykék vízbe, káprázatosan színes halak felhőjében találom magam, amelyből előbukkan egy békésen lebegő közönséges levesteknős is. Nincs egyedül, a következő percekben még vagy négy-öt példány úszik el előttem, mellettem, alattam, én pedig egyfajta transzba esve bámulom őket. Az apró Bunakent körülvevő korallzátony a világ egyik (méltán) leghíresebb merülőhelye – és csupán egyike annak a számtalan látványosságnak, amelyet Indonézia negyedik legnagyobb szigete, Celebesz tartogat az idelátogató turistáknak. Celebesz, vagy ahogy Indonézia 20. századi függetlenedése óta nevezik, Szulavézi tengerbe nyúló, nagy földnyelveivel egy négykarú tengeri csillagra emlékeztet. A sziget északi részének a közel félmilliós Manado a központja, nemzetközi repülőteréről egyenesen a kikötőbe vezetett az utam, ahonnan egy hajóval úgy egy óra alatt érkeztem Bunaken szigetére.

Ízek, imák, dzsungelek

Balázs Laura, a Marie Claire állandó szerzője közel húsz éve járja a világ őserdeit saját szervezésű felfedezőutak keretében, gyakran önkéntes munkával párosítva. Az ő fordításában jelent meg 2008-ban az Ízek, imák, szerelmek. A regény nagy részét is őserdőkben fordította. Most Ízek, imák, dzsungelek néven blogol a Facebookon a tavaly novemberben indult, öt hónapos dél-kelet ázsiai felfedezőútjáról, amely Vietnámot, Kambodzsát és Indonéziát érinti. „Nem vagyok biológus, sem erdőökológus, nem tudományos cél vezérel, egyszerűen lenyűgöznek az erdők, különösen az őserdők. Az elvesztésük lehetősége mély szorongással tölt el, és arra késztet, hogy még többet tegyek a megőrzésükért – akár önkéntes munkával, akár azzal, hogy cikkeket írok, és felhívom a figyelmet a fenyegető veszélyekre.”

Bunaken, a búvárparadicsom

Amióta 1991-ben nemzeti parkká nyilvánítottak itt 890 négyzetkilométernyi területet (amelynek 97 százaléka tengeri természetvédelmi terület), a teknősök száma elképesztő gyarapodásnak indult: tucatnyi közönséges levesteknőst vagy cserepesteknőst láthatunk egy-egy merülés alkalmával. De búvártanfolyamot sem kell feltétlenül végeznünk ahhoz, hogy teljes mértékben kiélvezzük Bunaken adottságait: egy maszk és egy pipa is elegendő, és sznorkelezve is lenyűgöző látványban lesz részünk.

Tangkoko Rezervátum, legendás állatok

Miután néhány nap múltán telítődöm a teknősök, a szirticápák, az ezerszínű korallok és halak látványával, Manadóból taxival folytatom az utam a nagyjából másfél-két órányira fekvő Tangkoko Batuangus Nemzeti Rezervátumba, amelynek egyik fő attrakciója egy parányi főemlős. A koboldmakik az éjszakai életmódhoz alkalmazkodott hatalmas szemükkel valósággal mesefiguráknak tűnnek, és turisták hordái zarándokolnak a rezervátumba, mert a régiónak ezen a pontján szinte biztosan találkozhatnak velük. A helyi túravezetők pontosan tudják, melyek azok a fák, ahol a makik naplementekor megjelennek, hogy elinduljanak az éjszakai vadászkörútjukra (amely leginkább a rovarokat fenyegeti). A parkot vezetett túrákon járhatjuk be. A délelőtti sétáimon újra és újra belebotlottam az üstökös makákók csoportjaiba, akik a mohawk frizurájukkal varázsoltak el. A harminc-ötven fős majomcsoportok a túraösvényhez közeli fákon ücsörögve majszolták az érett mangókat és fügéket, vagy épp egymást kurkászták elmélyülten – a látogatók közelsége a legkevésbé sem zavarta őket. Nem így volt ezzel a medvekuszkuszcsalád, amely magasan, a lombkorona takarásából, gyanakvóan bámult le rám, miközben fotózni próbáltam. A parktól csupán pár perc séta a vulkáni eredetű fekete homokos tengerpart, amelyet látványosan ostromol a hatalmas robajjal becsapódó hullámok fehér habja.

Togean-szigetek, Kadidiri kedves medúzái

A nemzeti parkban töltött napok után délnek veszem az irányt – Manadóból kanyargós, tízórás út vezet Gorontalóba, egy tengerparti városkába, onnan pedig tizenkét órás hajóút a Togean-szigetekre. A komp többféle szálláslehetőséget kínál, a VIP vagy a business osztályon végig lehet aludni az éjszakát egy kényelmes matracon egy légkondis helyiségben. A kalandvágyóbbak fent maradhatnak a fedélzeten egy függőágyban vagy egy polifoamon éjszakázva, a csillagos égbolt alatt. A hajó hajnali öt óra körül köt ki Wakaiban, ahonnan kisebb hajókkal, speedboatoknak titulált csónakokkal juthatunk el egy-két óra alatt az apróbb szigeteken működő üdülőhelyekre, búvárbázisokra. Én Kadidiri szigetét választom, mert itt egy félnapos kirándulás keretében könnyen elérhetek az egyik helyi nevezetességhez, a medúzás tóhoz. A tengertől elvágott vízben a medúzák az évezredek során úgy fejlődtek, hogy ma már képtelenek fájdalmas csípéseket okozni, így a tó kitűnő terep arra, hogy közelebbi barátságot kössünk ezekkel a gyönyörű, áttetsző, harang formájú lényekkel, és mivel teljesen ártalmatlanok, itt végre túlléphetünk a medúzafóbiánkon is. A dzsungellel borított szigeten szűk kis ösvények vezetnek néhány eldugott, képeslapba illő, pálmafás öbölbe, ahol újabb és újabb korallzátonyokat fedezhetünk fel, az estéket pedig a mólókon tölthetjük a naplementében gyönyörködve, és megélve, hogy a napok szinte észrevétlenül csúsznak át egymásba.

Szerző: Balázs Laura Fotó: Getty Images

A teljes cikket keresd a Marie Claire 2024/2-es lapszámában!