A csoportot az amerikai Sarah Green alapította idén, miután elvesztette édesanyját. A gyászfeldolgozáshoz keresett támogatást olyan emberek történetei által, akik a világ minden tájáról bejegyzéseket írnak az unalmasnak vélt hobbijaikról, élethelyzeteikről, azokról a dolgokról, amelyektől jól érzik magukat. A zárt csoport szállóigéje: „Az unalmas nőknek makulátlan az otthonuk, de drágám, én rettenetes háziasszony vagyok.” (Az idézet Sharon M. Peterson The Do-Over című könyvéből származik.)
A FOMO-tól az unalomig
A 21. század nyugati embere az utóbbi évtizedekben – úgy látszik – minden lehet, csak nem unalmas. Már a munkahelyére is úgy jut el reggel, hogy ezer dolog történik vele, de egy edzésen, podcaston legalább túl van. A munkája is inkább feszes tempójú, tele van kihívással és megoldandó feladatokkal, új, még inkább váratlan helyzetekkel, konfliktusokkal, fejlődéssel és előre lépési lehetőségekkel. Az estékbe belefér még egy iszogatás, a hétvégék sem a láblógatásról szólnak, hanem a programokról barátokkal, különböző helyeken. Senkinek nem ismeretlen a FOMO-jelenség (Fear OF Missing Out, félelem a kimaradástól), ami az utóbbi évtizedek jóléti társadalmát meghatározza. Ennek tükrében sokszor azt érezzük, hogy az unalmas szinte már valami bűn, de az biztos, hogy valami elpazarolt lehetőség.
Úgy tűnik, mint mindennek, a FOMO-jelenségnek is van kifutási ideje, mert valahogy egy idő után organikusan visszatalálunk a normalitáshoz, vagyis valahogy egyensúlyba hozzuk a kilengést. Kicsit olyan ez, mint a paradigmák vagy nagy korszakok váltakozásai – mint ahogy az egy évezreden át húzódó középkor után, amely az embert jelentéktelennek találta és a túlvilágot helyezte előtérbe, jött a humanizmussal, az ember dicséretével, a széppel és a jóval dolgozó reneszánsz. Szóval itt vannak ezek az „unalmas nők”, akik azt állítják, nem kérnek (többet) a folytonos rohanásból, nyüzsgésből. Azt mondják, „jó így nekem, és mindenki le van tojva, sétálok, kötök, főzök, gyászolok, túlélek, puzzle-özök, naplót írok”, de leginkább, és ami jellemző erre a csoportra, „biztosítom magamnak azt az életet, amelyben pihenhetek, van időm azt csinálni, amit szeretek”. Persze nem ilyen idilli és homogén ez a világ sem. Rengetegen gyászmunkával érkeznek ide, valaki kapcsolati bántalmazás után vagy válásból, sokan nyugdíjasok vagy olyan fiatalok, akik nem találják a helyüket a kortársaik között, mert az átlagosnál zárkózottabbak. Többen pont a hajszolt életmódjukból adódó fizikai vagy mentális betegségekkel küzdve találtak ide.
A történetek tehát sokfélék, mint ahogyan mi is azok vagyunk.
A tagok nagy része sokáig csak szemlélődő, olvasó, de sokakban törik meg a szótlanság, és posztolnak valamit magukról. Lyenne imád fekete ruhákat hordani, kávézni, olvasni és melankolikus zenét hallgatni. A nyugdíjas Karen a napokban állt neki az egész házat kilomtalanítani, hogy ha egyszer a férjével már nem lesznek, ne a gyerekeikre maradjon ez a megterhelő feladat. Katrina uncsi horgolós hobbija kék szalag elismerést hozott neki a hétvégi fesztiválon, ahol bemutatta legújabb takaróját. Kristin elmeséli, hogy a tengerparti háza teraszáról mindig a sirályok „beszédét” hallgatja.
Sokan az eseménytelen életre vágyva lépnek be a csoportba, mert annyi tragédia érte őket az utóbbi időszakban, hogy már csak unatkozni szeretnének. Ilyen a hetvennégy éves Mel is, aki hat éve veszítette el szeretett férjét, harmincöt év házasság után. Tizenkét unokája és tizenöt ükunokája van, jelenleg önkéntesként tevékenykedik, horgol, a kiskutyáival foglalkozik vagy a barátnőjét segíti, aki beteg párját ápolja. Hogy unalmas életet élt volna, azt nem tudja, ő nem érzi annak. Az ötvenhét éves norvég Marikát az utóbbi két évben számos megpróbáltatás érte. Elvesztette édesanyját, két nagyobb műtéten esett át, túl van egy váláson és elköltözött a városból, ahová a családja és a barátai kötötték. Jelenleg Észak- Afrikában él, ahol új otthonát újítgatja és a doktoriján dolgozik. „Soha ne becsülj alá egy unalmas, de eltökélt nőt!” – üzeni bejegyzésében.
Marcie nem filozofál, csak annyit szeretne mondani röviden, hogy napjainak fénypontja, amikor végre leveszi a melltartóját hazaérkezés után, majd felveszi a kedvenc zokniját és a köntösét. Robin huszonhét éves fia nyolc éve hunyt el, fél év múlva szeretett férje is követte, miközben ő hármas stádiumú mellrákkal küzdött. Tizennégy évesen bérelt először lakást, majd vagy száz alkalommal költözött ezután. Ötször házasodott, mindegyiknek hónapokon belül vége szakadt, írja.
Az olasz Vera sztorija az egyik kedvencem: miután megházasodott afrikai származású férjével, Botswanába költöztek. Szafarik, járhatatlan utak, üvöltő oroszlánok és mindent szétromboló elefántok voltak a mindennapjai, így kilenc év elteltével egy nap elege lett a sok izgalomból, és úgy döntött, visszaköltözteti a családot olaszországi szülővárosába, ahol jelenleg egy kolostorban dolgozik. Hangsúlyozza, ő nem apáca, csak egy nyugodt helyre vágyott. Az unalmas életnek nincs receptje, de ő azért minden este megnéz egy Columbo-részt a nyolc órai lefekvése előtt. Elena tíz évvel ezelőtti válását követően költözött új és első saját otthonába. Első dolga volt, hogy ültetett egy fát a kertbe „új otthon, új élet” címszóval. Ma, egy évtizeddel később neki és ennek a gyönyörű kis fának már története van. Mindketten ugyanazt az unalmas, de teljes életet élik, amelyben öröm az eső és a napsütés is.
Fotó: Getty Images
A teljes cikket elolvashatod a Marie Claire 2024/4-es lapszámában!
