Mikor érezte először, hogy ki kell állnia a nyilvánosság elé és társadalmi felelősséget vállalnia a környezetvédelemért?
Mindig is természetszerető, vizeket kedvelő, hegyet járó ember voltam. Már gyerekkoromban is örömet okozott az a tudat, ha az állatok jól érzik magukat körülöttem és jól vannak tartva, gondozva. Szerettem volna, hogy legyen kiskutyám, kiscicám, de ezt egy darabig nem engedhettem meg magamnak. Mivel a főváros V. kerületében nőttem fel, a vidéki kiruccanások mindig nagy élményt jelentettek számomra, még akkor sem jöttem zavarba, ha disznóólat vagy lovardát látogattunk, ha sáros vagy koszos lettem. Később a színházi tevékenységeim során voltam és vagyok kénytelen sok időt városban tölteni és mesterséges fénnyel teli termekben próbálni. Testileg-lelkileg fontos számomra, hogy néha essem rám az eső, fújjon rám a szél, így egyre erősebbé vált a vágyódásom a természetbe. Eljött a COVID-járvány, amikor számos pályatársam kétségbeesett, hogy a nézők elszoknak majd a színháztól. Bennem nem születtek ilyesféle félelmek, inkább kihasználtam a helyzetet, ha már nem voltak előadásaink, szerettem volna részt venni egy PET Kupán (folyami pethajós hulladékgyűjtő versenyek a Tiszán és mellékfolyóin), ami eddig még nem sikerült, de nem adom fel! Szóval, ekkoriban kezdődött a kapcsolatom a Greenpeace-szel, majd folytatódott az erdők védelmével, a Fertő tavi megmozdulással…
Udvaros Dorottya Go Green nagykövet 2024
Másodfokon folytatódott júniusban a tárgyalás, melyben önt és 11 Greenpeace aktivista társát 102. 870 Ft károkozással vádolták, amiért 2021-ben egy Fertő tavi akció keretén belül cölöpházak aljáról (mely házakat azóta mind elbontatott az állami beruházó) védőhálót vágtak le, hogy a fecskék zavartalanul fészkelhessenek. Érezhetően van egy közömbösség vagy fásultság az emberekben az igazságtalan közügyekkel kapcsolatban, önben felmerült a „van-e ennek értelme”, „hiányzik ez nekem” gondolat?
Mindenképpen van értelme! Ezt a tárgyalást most sokadszor elhalasztották és nem hoztak még mindig elmarasztaló ítéletet ellenünk. Ez valamiféle reményt kelt bennem, hogy mégiscsak igazat adnak nekünk. Mi váltig állítjuk, hogy nem a társadalomra veszélyes cselekedet hajtottunk végre, hanem éppen ellenkezőleg! Felhívtuk a figyelmet arra a hatalmas állami turisztikai beruházásra, mely során nádast, tópartot, a Fertő tó ikonikus cölöpházait rombolták le. Pont hogy maradt bennem remény az ilyen közügyekkel kapcsolatban is.
Mit gondol, melyik tulajdonság, attitűd az, ami arra késztet valakit, hogy szemeteljen, rongálja és pusztítsa a környezetet? Vagy hogy egyáltalán ne érintse meg ez a dolog.
Van az emberiségben valami gőg. Talán azt gondolják, hogy a természet majd megoldja helyettük. A szél elsodorja és a mókusok felszedik a műanyag szemetet, a konzerves dobozokat? Csak az a baj, hogy már a napnál világosabban érezhető, hogy túl sokak vagyunk ennek a bolygónak a terhére, hogy ökológiailag fontos területeket építünk be, erdőket és vizes helyeket pusztítunk el. Nincs más, aki eltakarítja utánunk a szemetet. Az megint más, hogy a felelősségérzet el sem tudom képzelni, hova tűnt?! Mi fordul, pontosabban mi nem fordul meg a fejében annak az embernek, aki pusztításba, szemetelésbe kezd? Neki nincsenek szerettei, családtagjai, esetleg gyerekei? Kétségtelen, hogy viharos gyorsasággal kerültünk a tápláléklánc csúcsára és úgy gondoljuk, tőlünk függ minden. Ha ezt a bolygót tönkretettük, elköltözünk majd a Marsra? Az állatok, úgy tűnik, intelligensebbek sokunknál. Éppen annyit vesznek el, ami a szaporodáshoz, fajfenntartásukhoz, túlélésükhöz szükséges. Nem rombolnak, nem pazarolnak és nem sajátítanak ki.
A személyes életterében hogy jelenik meg a környezettudatosság?
Táplálék és víz télen nyáron van a madaraknak a kertemben és én most már semmilyen élőlényt nem akarok megölni, bármilyen csúszómászóról, békáról van is szó, ami bejön a házba, én megfogom és kiteszem a kertbe. A kutyáim elől pedig mentem a szegény sündisznókat. A vizet nagyon fontos dolognak tartom, éppen kiégett mezők mellett utazom Gyulára, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a víz az emberiség életében legfontosabb kérdés lesz pillanatokon belül. Kertes házban lakom egy pár éve és imádom a fáimat, bokraimat nézni, ahogy növekednek, dúsulnak, virágoznak, igyekszem is az esővizet összegyűjteni, de az is régi mániám, hogy a csap is pont addig lehet nyitva, ameddig muszáj folynia a víznek. Ezenkívül semmilyen műanyag palackos italt nem veszek és megpróbálom rávenni a produkciós irodákat, hogy ne árasszanak el minket a filmforgatásokon 0,33 l-es palackokkal, hanem használjunk kulacsokat.
És sikerült meggyőznie őket?
Volt, amikor sikerült, de egy friss pozitív élményem éppen, hogy a Szegedi Szabadtéri Színpadon az előadás előtt kulacsokat osztottak szét a produkcióban résztvevők között és ez több mint 200 ember volt! Nagyon boldoggá tett!
Mit szól ahhoz a jelenséghez, hogy egyre beljebb költözünk az erdős részekre, majd meglepődünk vagy rosszabb esetben felháborodunk azon, hogy a kertben róka jár vagy, hogy több a bogár, a rovar, mint a körúton?
Óbudán lakom és kétségbeesetten veszem észre, hogy a kocák, vaddisznók tétován kóborolnak a lakóházak között. Ha beljebb költözünk az erdőbe, vagy feljebb a hegyre, számítanunk kell arra is, hogy ezek az állatok ott laktak addig és nem ők „tolakodtak” oda, hanem mi. Ha azért megyünk oda, mert madárcsicsergésre szeretnénk ébredni, akkor az azzal is jár, hogy más állatok is élnek ott.
Mit lehet tenni az említett emberi gőg vagy a közömbösség ellen a környezetvédelem érdekében?
Semmi mást, mint folyamatosan mondani, ismételni, mint egy imamalom, hogy a következő száz év sem lesz elég a rombolást helyrehozni. Felvételeket készíteni az elvesztett területekről, amiket már tönkretettünk. Egy olyan hegyoldalban lévő erdőt, amit tarra vágtak, nem lehet pár év alatt pótolni, talán soha, mert a termőföldet lemossa a talajvíz. Azt kell észrevenni, hogy a pusztítás, amit a környezetünkkel végeztünk, meghaladja azt a szintet, amit a természet még képes orvosolni. Ezen a ponton már túl vagyunk.
Szerző: Szakácsi Eszter Fotó: Zsólyomi Norbert
Az interjú a Marie Claire 2025/5-ös lapszámában jelent meg!
