A Színművészeti musical szakán végzett, és nem sokkal utána már a kaposvári Csiky Gergely Színház ünnepelt sztárja lett. Amikor úgy érezte, hogy ideje tovább lépni, megalapította a mozgásokra és vizuális hatásokra épülő műhelyét, a Sámán Színházat, amelyben a tornász, illetve a balett-táncos múltját kamatoztathatta. Amikor ez a „ruha” is túl szűknek bizonyult, negyvenkilenc évesen úgy döntött, hogy az akkor kamasz lányával új életet kezd Londonban, ahol azért már korábban is játszott. Később a legnagyobb angol színházakat is bevette, munkát kapott a Globe-ban, a Royal Shakespeare Companynál és a National Theatre-ben. Most a színpadi munkát egy kicsit jegelve a filmezés felé nyitott, de ez sem egészen ismeretlen terep neki, hiszen szerepelt az X-Men: Az elsők című produkcióban, a Végtelen matrjoska második, és a Fekete tükör hatodik évadában is. Emellett színészeknek, üzletembereknek tart workshopokat egy egészen egyedi, szereteten alapuló módszerrel. Nem bírja a beskatulyázást, a kényszert, és nem hajlandó azt csinálni, ami már nem teszi igazán boldoggá. Ő az a nő, aki bármikor beleugrik valami újba – méghozzá egy nagy fejessel, ha arra van szükség.
Ma éjjel érkeztél meg Londonból, most délután egy óra van. Milyen hatások értek eddig, mennyire engeded át magad az itthoni energiáknak, érzéseknek?
Kint is követem a híreket, rajta tartom a kezem és a tekintetem a történéseken, ahogy például a mostani árvízhelyzeten is. Fontos, hogy értsem, mi zajlik Magyarországon, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell elmerülnöm benne. Nem is lenne rá energiám.
Ez tudatos döntés volt a részedről?
Inkább azt mondanám, hogy így alakult. Nem tudok annál több időt tölteni az itthoni helyzettel, mint hogy szomorkodom a szomorú dolgokon, és örülök annak, ami jó. Tevékenyen nem tudok részt venni benne. De amikor tanítok, akkor nagyon sok gondolatot megosztok a tanítványaimmal, ahogyan az interjúkban és a színpadon is.
Kifejlesztettél a bántó, bizonytalanságban tartó, régi iskolával szemben egy pozitív módszert. Miről szól ez pontosan?
Magyarországon úgy képzik a színészeket, hogy először összetörik, majd azután összerakják őket. Nem hiszem, hogy ez bárkinek is jó lenne, ezért is hagyják el sokan a pályát. Vagy állnak tovább egy másik társulathoz, ahol ugyanezzel találkozhatnak: a rendező vagy az igazgató az alázással érezteti, hogy a színészek kordában vannak tartva. Én soha nem értettem, mi szükség van erre, de azt gondoltam, hogy esetleg része a tanulási folyamatnak. Aztán amikor elkezdtem külföldön dolgozni, hamar rájöttem, hogy ez egyáltalán nem része a szakmának. Szükségtelen földbe döngölni valakit azért, hogy jó legyen a színpadon. Ezt vallom, és ezt vittem tovább a saját társulatomba, a Sámán Színházba, később pedig a workshopjaimba.
És ezek szerint bevált.
Abszolút! Ha azt szeretném, hogy egy színésznő a monológja közben a sírás szélére kerüljön, akkor nem azt éreztetem vele, hogy tehetségtelen, vagy nem kérem tőle, hogy gondoljon a nagymamája haldoklására. Ez óriási butaság volna, és az én felkészületlenségemre vallana. Inkább meghallgatom az élettörténetét, és azt, hogy mi van vele mostanában. Ebből a helyzetből vezetem el arra a pontra, hogy akár tizenhatszor is ugyanúgy el tudja magát sírni a jelenetben.
És ez felszínre hozott traumák nélkül is lehetséges?
Hétéves korától mindenkinek van olyan öröme és fájdalma, amit fel lehet hozni, de a nagy traumák sebét nem kell feltépni. Előbb minden tanítványomat meghallgatom, megismerem, hogy tudjam vezetni. Azért is szeretnek, mert nincs köztünk főnök-beosztott viszony. Bemegyünk a terembe, és onnantól kezdve egyenrangúak vagyunk, együtt játszunk és nevetünk. Az is fontos, hogy ha valamiben hibázom, akkor azt elismerem. Egy művész csak így fogja biztonságban érezni magát, így tud igazán kinyílni. Itt minden a kapcsolatra, a bizalomra, a figyelemre épül.
Fotó: Zsólyomi Norbert
Styling: Balogh Viktória
Smink: Kiss Csilla
Haj: Radván Simon
Ruha: Áeron