Azóta is bajban vagyok, ha valaki megkérdezi, milyen volt. Mert ezt a tíz napot, a Bátor Tábor élményt szinte lehetetlen körülírni azoknak, akik nem voltak részesei. Most mégis megkísérlem szavakba önteni azt a csodát, amit ez a hely, ez a szemlélet, és elsősorban a táborozók és az önkéntesek adtak nekem nem egy hétre, de egy életre.
Tíz nap után elhagytam a tábort, de a villamoson és az utcákon még hetekig az ottani arcokat látom. Fejben még a hatvani tábor kapuin belül vagyok, talán kissé a valóságból is kiszakadva. Szerencsétlenül jön ki, hogy a tábor nyújtotta, kilenc napon át tartó varázsvilág után éppen a 4-6-os kevésbé varázslatos utazóközönségének népes táborába kell visszacsöppennem. De újra megtapasztalva, milyen is a külvilág, még jobban megbecsülöm és őrzöm, amit a táborból magammal hoztam. Ez már örökké az enyém marad, nem veheti el tőlem senki, bármikor elővehetem, és akárhová magammal vihetem. Akár a 4-6-ra is.
Személyes motivációk az önkénteskedés mögött
Több önkéntessel beszélgettem arról, miért döntött úgy, hogy önkénteskedésre adja a fejét a Bátor Táborban. A többségnél meghúzódik egy személyes történet a döntés mögött: sokan vannak, akik gyerekkorukban táborozók voltak, és már ekkor eldöntötték, hogy felnőve majd önkéntesként szeretnék visszaadni a későbbi táborozóknak azt, amit ők kaptak. Voltak olyanok is, akik úgy érezték, szükségük van arra, hogy a hétköznapjaik és a munkájuk mellett valami társadalmilag hasznosat tegyenek. És voltak olyanok, akik egy közeli szerettükön látták, mit tesz a súlyos betegség az ember életével – én is közéjük tartozom. Többéves fontolgatás után végül ez adta meg a végső lökést a jelentkezéshez. A Bátor Táborról és munkásságáról már évek óta tudtam, mindig is csodáltam, amit csinálnak. Csakhogy korábban nem voltam biztos benne, hogy készen állok rá és kellőképpen felnőttem a feladathoz.
Az első turnusom után viszont azt tapasztaltam, hogy a tábor lelkileg sokkal inkább feltöltött, mintsem leterhelt. (A fizikai fáradtság más kérdés. Ha azt nézzük, úgy életemen legfárasztóbb hete volt.) Félreértés ne essék, voltak pillanatok, mikor elszorult a torok, vagy félre kellett vonulni könnyet törölgetni, és elkerülhetetlenül előkerültek olykor a táborozók betegségéből fakadó nehézségek. Mégis úgy éreztem, hogy a táborozók és önkéntesek szimbiózisa, bizalmi kapcsolata és összességében a tábort átható szellemiség miatt ez egy lelkileg sokkal, ha lehet ezt mondani, egészségesebb világ, mint a kinti; tele empátiával, odafigyeléssel, szeretettel, nevetéssel, a teljes érzelmi skála megélésével. Azt gondolom, hogy ami itt történt, az egy terápia volt számomra is.
A tábor alapjai
A személyes élmények átadása mellett persze nem hagyhatom ki az alapítvány történetét és küldetését sem. A Bátor Tábor 2001 óta dolgozik azon, hogy krónikus betegséggel élő gyerekek életét tegye szebbé, betegségüket kezelhetőbbé. Megannyi más kezdeményezése mellett az alapítvány egyik legsikeresebb és legrégibb projektjei közé tartoznak a nyári táborok, amelyekben gyerekek és kamaszok egy hetet tölthetnek el csodálatos környezetben, úgy, hogy ne a betegségük álljon a középpontban, hanem a személyiségük, az élmények, a kortársaikkal való kapcsolódás, szocializálódás és egy egy hétbe sűrített, gondtalan gyerekkor. Hiszen ez mind olyasvalami, ami az állapotuknál fogva a hétköznapjaikat alig, vagy egyáltalán nem hatja át. A hatalmas, erdővel és tóval körülvett tábornak többek közt saját kalandpályája, lovardája, íjászpályája van, valamint egy szokatlanul színes és kellemes hangulatú „minikórháza” is, ahol a táborozók a szükséges kezeléseket és gyógyszereket ez alatt az egy hét alatt ugyanúgy megkapják, mintha otthon vagy a kórházban lennének.
Maga a táborhely valóban olyan, mint egy sziget, egy jó értelemben vett zárt világ, ahonnan a rosszindulat, az ítélkezés és kirekesztés teljesen kívül marad, ráadásul a táborozóknál nem lehet telefon, és az önkénteseknél is csak akkor, mikor nincsenek a táborozók közelében, ami javarészt éjfél és reggel 7 közé esik. Mindehhez persze nem elsősorban a helyszín, hanem a táborozók és az önkéntesek is kellenek. Akad közöttük megannyi különböző: a házi cimborák például 0-24-ben a táborozókkal vannak, ők kísérik a programokra, az egészségügyi kezelésekre őket. Ha kellenek a megértő fülek, ők azonnal ott teremnek. A játszó cimborák felelnek a reggeltől estig tartó programkavalkádért a kalandpályán való bátorkodástól kezdve a lovagláson és a kézműveskedésen át a cirkuszmutatványokig. Az egészségügyi cimborák pedig javarészt orvosokból, gyógytornászokból, ápolókból és dietetikusokból tevődnek össze, akik a gyógyszeres és egyéb kezelések betartása mellett a betegségtípusonként egyénre szabott és rendszeres (napi hatszori!) étkezésre is figyelnek.
„Nekem ez a hely jelenti a szabadságot és az egészséget”
A Bátor Táborban az önfeledt szórakozás és nevetés mellett a mély vallomásoknak, lelki nehézségeknek és a pozitív-negatív érzések megélésének éppúgy helye van, a bensőséges bizalmi légkör alapvető. A táborba ezért sem juthat be önkéntesként akárki, felvételüket csoportos feladatok és személyes interjú előzi meg – és persze jó eséllyel egy nagy adag önismeret. A táborozók nemcsak testi, de lelki biztonsága is elsődleges, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a cimborák magas érzelmi intelligenciával és empátiával rendelkezzenek, ugyanakkor képesek legyenek erősek maradni az érzelmileg megterhelő helyzetekben. A tábor egyik legfőbb célja éppen az, hogy olyan légkört teremtsen, amelyben mindenki mer megnyílni a másiknak.
A legmaradandóbb élményeim is épp az ilyen bensőséges pillanatokból fakadnak. Hagyomány, hogy a tábor minden résztvevője, a több mint 70 cimbora és nagyjából 70 táborozó a nagy réten, minden este egymás kezét fogva, együtt énekli el a tábordalt, ami, ahogy telnek a napok és ezzel egyre szorosabbá válnak a kötelékek táborozó és táborozó, önkéntes és önkéntes, táborozó és önkéntes között, egyre nagyobb mélységgel és egyre több összepillantással hangzik fel. A hét közepe tájékán az egyik ilyen tábordal-éneklés után csíptem el egy beszélgetést két visszajáró táborozó között, amelyben elhangzott: „Tegnap a tábortűznél majdnem elbőgtem magam. Olyan jó végre megint itt lenni, nekem ez a hely a szabadság és az egészség.” Persze tudtam jó előre, próbáltam is rá készülni lelkileg, hogy el fog érkezni az a pont, amikor elszorul a torkom, párásodik a szemem és nehezen jönnek a szavak.
Hogyan gyógyíthatnak az élmények?
A Bátor Táborról itthon mára már szinte mindenki hallott. Egyre többen tudják, hogy beteg gyerekeknek segít, de hogy pontosan hogyan, az a kívülállók többsége számára továbbra is rejtély. A Bátor Tábor nem meggyógyít, de egy olyan szemléletet ad át, amely hitet és önbizalmat ad hozzá. És ahhoz, hogy az állapotukkal együtt is képesek lehetnek a betegségben érintettek arra, amire egészséges társaik.
„Élményekkel gyógyítunk” – mondja a szlogen. De pontosan hogyan kell ezt elképzelnünk? Hogyan képes a Bátor Tábor a táborozóknak a saját magukhoz és a betegségükhöz való kapcsolatán változtatni? Ehhez megvan az alapítvány tapasztalatokon és tudományos alapokon nyugvó, jól bevált módszere, az élményterápiás rekreáció, amelynek lényege, hogy a gyerekeket kihívások elé állítják, gyakran kifejezetten olyanok elé, amelyek sikeres megugrása első pillantásra – elsősorban a betegségük miatt – lehetetlennek tűnhet. Sok esetben a krónikus betegséggel élő gyerekek önbizalma kisebb, ezért úgy hiszik, kevesebbre képesek, mint egészséges, velük egykorú társaik. Nem gondolnák például, hogy képesek leugrani a kalandpályán kilenc méter magasból; falat mászni hat méteren; akrobata mutatványokat produkálni selyemhintán; lovaglás közben íjászkodni; kisfilm forgatásán főszereplőként helytállni; bűvésztrükköket bemutatni; zsonglőrködni…
Az esetek túlnyomó többségében mégis sikerrel járnak. Ennek elengedhetetlen része, hogy a táborozók a folyamat közben és végén folyamatos pozitív visszacsatolást és bátorítást kapnak a cimboráktól. Ugyanakkor az is fontos, hogy mindenkinek, állapottól és betegségtípustól függetlenül megadjuk a lehetőséget a programok kipróbálására, de semmi sem kényszer, hiszen a döntés szabadsága és a nemet mondás kiváltsága, összefoglalva az autonómia gyakorlása mind olyan tapasztalások, amelyekre a táborozók nagy részének a hétköznapokban nincs lehetősége. Mások döntenek afelől, hogy milyen kezelést kapnak és mikor, hogy diétára ítéltetnek, hogy nem mehetnek a kortársaik közé a kórházi kezeléseik ideje alatt, vagy hogy mikor milyen gyógyszereket kell bevenniük. Volt olyan táborozó, aki a legmeghatározóbb élményei közül azt emelte ki, mikor nemet mondhatott valamire.
A tábor célja, hogy legalább ebben az egy hétben ne az állapotuk határozza meg a táborozók életét, ideértve a kezeléseket, az elszigeteltséget (vannak, akik még a táborból sem haza, hanem kórházba térnek vissza); megtehessenek olyan dolgokat, amiket a hétköznapokban nem tehetnének, de az olyan egyszerűnek tűnő dolgokat, mint például a barátkozás. Az önkéntesek feladata, hogy mindezt valóban mindenki számára lehetővé tegyék, kivétel nélkül a végtaghiányos táborozótól kezdve a kerekesszékhez kötött gyerekekig.
A kamasz turnusok szépsége – mit adtak a táborozók nekem
Mikor megtudtam, hogy nem a „kölyök” korosztállyal (7-13 éves korig) leszek, hanem a kamaszokkal, kicsit megijedtem. Aztán megtudtam, hogy a kamasz lányokhoz kerültem, már egyenesen féltem. Úgy éreztem, nehéz lesz kapcsolódnom hozzájuk, hisz már kamasz lányként is nehezen kezeltem a kamasz lányokat. Hamar kiderült, hogy alaptalanul aggódtam: a legtüneményesebb, legbölcsebb, legérettebb kisfelnőttekkel találkoztam a személyükben, nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettem őket. Rengeteget tanultam tőlük, és a szemléletem bizonyos kérdésekkel kapcsolatban hosszú távon megváltozott nekik köszönhetően. Nem átlagos kamaszokról van szó ugyanis, hanem bölcs és sokat megélt kisfelnőttekről. Közülük a legtöbben jóval hamarabb lépnek át kényszerűen a felnőttkorba, mint amikor ideális esetben kellene. A betegségük, a rendszeres gyógyszeres -és egyéb kórházi kezelések, valamint az ezekkel járó mellékhatások és gyakran kötelező diéta miatt 14-15 éves korukra a fegyelem, a tűpontos időbeosztás, az áldozathozás, a testi-lelki fájdalom, a magány és a meg nem értettség az életük részévé válik. Mindezt ők már olyannyira a mindennapjaik természetes velejárójának tekintik, mint más, egészséges kortársuk a fociedzést vagy az osztálykirándulást – sokuknak viszont éppen ezek a tapasztalatok maradnak ki.
De az még fontosabb, hogy ezeknek a kamaszoknak a lényét áthatja egy egészen megdöbbentő mértékű empátia és tolerancia. Természetes számukra a másik támogatása.
Hihetetlen volt látni, hogy ha valamelyik táborozó valamit lassabban vagy nehezebben tudott véghezvinni, nem türelmetlenkedés, szemforgatás, kinevetés vagy a rosszmájúság bármely más formája volt a kortársak reakciója (pedig tudjuk, hogy egy átlag kamasz nem ismer kegyelmet), hanem egy ösztönös, azonnali segítségnyújtás és alkalmazkodás. Végtelen türelemmel és odafigyeléssel fordultak egymás felé a táborozók, gyakran ők maguk kezdték más módszerekkel rávezetni társukat a feladatok megértésére vagy kivitelezésére. Egyszerre elképesztően felemelő és megterhelő érzelmileg azt látni, hogy ezek a tizenévesek mennyivel érettebb lélekkel és bölcsességgel rendelkeznek nemcsak a legtöbb kamasznál, de a legtöbb felnőtt embernél is.
A kamasz turnusok egyik specialitása a Bátrak Útja program, amely a „ballagó és nagykamasz táborozók kiváltsága. A Bátrak Útja programon azzal foglalkoznak, ami a nagykamaszok életében egyre inkább fontosabb, jelentőségteljesebb lesz. Már nem gyerekek, még nem felnőttek, de foglalkoztatja őket a felnőtté válás. Erre reflektál ez a foglalkozás olyan témákat körüljárva, ami a felnőttkor küszöbén a leginkább izgatja őket: felelősségvállalás, bizalom, sikerek és kudarcok, célok, vágyak, együttműködés. Ezek az alkalmak, bár egyáltalán nem csak beszélgetésből állnak, sokkal mélyebb dolgokat tudnak felszínre hozni. Erősítik az önismeretet, önreflexióra, tudatosságra és akár szembenézésre sarkallják a résztvevőket. Sok őszinte megnyílásnak és összekapcsolódásnak ad teret, és ez az őszinteség és bizalom nagyon megérintő táborozónak és cimborának egyaránt. A bátrak útjás fiatalok alkotnak valami maradandót a táborban, olyasmit, aminek más is hasznát veheti (pl. bogárszálloda, raklap bútorok stb.). Megtanulnak együttműködni a tervezésben és kivitelezésben, szerszámokat használni, önállóan megoldani felmerülő helyzeteket. Ahogy a felnőttek is teszik.
A bizalom kialakításában és fokozatos elmélyítésében nagy szerepet játszottak az esti beszélgetések is. Ezek a nap zárásaként, lefekvés előtt zajlanak az egy házba tartozó táborozónak és önkéntesnek vesznek részt, hogy együtt vegyük át a nap történéseit. Ennek célja egyfajta lecsendesedés az egész napos adrenalintúltengés után, és az érzések kibeszélése, feldolgozása. Szívmelengető látni azt a folyamatot, ahogyan a táborozók a hét elején még alig mertek megszólalni, az első este csak egy-két bátor vállalkozó volt, aki felszólalt, míg az utolsó estére már mindenki gond nélkül beavatta a többieket az érzéseibe. Ennek csúcspontja volt a búcsú az utolsó napon. Mielőtt elballagtattuk a házunkba tartozó lányokat heves szemtörölgetések közepette, körbeültünk a réten, és a pozitív pletyka nevű játékkal búcsúztunk el szűk körben egymástól, csak a házunkba tartozó táborozók és cimborák. A játék lényege, hogy egyvalaki mindig hátat fordít a körnek, és a többiek a „háta mögött” kifejtik, mit szeretnek, mit tisztelnek benne. Bensőséges, egy életre elraktározandó pillanatoknak voltunk részesei ebben a nagyjából egy órában. Egy hét pörgését követte ez a kis nyugalom szigete, mégis itt, ebben a lecsendesedésben vált igazán nyilvánvalóvá, milyen óriási hatása van ennek a helynek, a táborozóknak, a cimboráknak, a nevetésnek, az összefogásnak, a támogatásnak. Mindennek, amit a tábor jelent.
Mikor hazaértem, sokan olyan kérdéseket tettek fel, amelyekből egyértelmű lett, hogy nem jól közelítik meg a tábor lényegét. „Hogy bírtad?”; „Nem volt nagyon nehéz?”; „Nem zsigerelt ki lelkileg?” – és nem értettem a kérdéseket. Én lelkesedéssel, életre szóló, boldog emlékekkel, és nem terhekkel tértem haza.
Fotó: Bátor Tábor
