Hétköznapi hősök: Kováts Dóra, a Bátor Tábor önkéntese

2018. június 28. |
Central Médiacsoport Zrt.

Közgazdász végzettségű, a hétköznapok során az ingatlan.com marketingese, szabadidejében pedig a Bátor Tábor egyik önkéntese, és többedmagával évről-évre azért dolgozik, hogy beteg gyerekek számára mutassa meg, van élet a betegség után. Kováts Dóra önkéntes mesél gyermeki sorsokról, újrakezdésről és egy olyan „másodállásról”, amit abbahagyni nem lehet.

Már az egyetemen önkénteskedtem, az elsőéves hallgatók beilleszkedését segítettük. Fontos volt számomra, hogy szabadidőmet valami olyannal töltsem el, ami másnak hasznos és segítség. Ez a vágy azóta is dolgozik bennem.

Hogyan jött az életedbe a Bátor Tábor?

Bár 2015 óta vagyok önkéntes, ám hogy egészen pontosan hogyan csöppentem bele, arra nem tudok válaszolni. Valahogy megérkezett az életembe. Sokáig nem mertem jelentkezni, azt gondoltam, nem leszek elég jó cimbora (így hívják az önkénteseket az alapítványnál), ennek ellenére mégis dolgozott bennem, hogy saját szerencsémből adnom kell másnak is. Én egy olyan családba születtem, ahol jó mintákat kaptam, volt lehetőségem tanulni, és azzal foglalkozni, amivel egy gyereknek kell. Játszhattam, kalandozhattam a világban, örömömet leltem az életben – ezen felül pedig egészséges is voltam. Aztán megtapasztaltam, nem minden gyerek ilyet szerencsés, egészségük komoly korlátokat szab.

Diabétesz, krónikus ízületi gyulladás, súlyos gerincferdülés, daganat: csak néhány olyan betegségcsoport, ami nem engedi, hogy egy kisember olyan szabadon élje az életet, mint bárki más – és itt jön a képbe a Bátor Tábor, ahol újra megtapasztalhatja, a betegség nemcsak korlátoz, de rengeteg lehetőséget is rejt.

Például?

Egy daganatos kisgyerek helyzete például nagyon nehéz: betegsége váratlanul érkezik meg, gyakran úgy, hogy korábban megtapasztalhatta, milyen önfeledten csúszdázni, a játszótéren eltaknyolni, gondtalan gyereknek lenni, aztán jön egy olyan esemény, ami elveszi tőle a kontrollt, nincs többé befolyása rá, mi történik vele, ágya felett az orvosok és a szülők hozzák meg a döntéseket. Kikerül az iskolából, a kortárs közösségekből, elveszíti barátait, a normális gyerekkorát. A család természetesen óvja, túlfélti őt, így még a legvagányabb, legcserfesebb gyerek is visszahúzódóvá válik. A táborban mi abban segítünk, hogy visszakapja szociális kapcsolatait, hogy sorstársakkal találkozzon, és el tudja engedni az „ufóélményt”, vagyis azt, hogy benne van a hiba, vele van a baj. Az, hogy megtapasztalja, sok gyerek hozzá hasonló cipőben jár, hogy félelmei, az érzései, a nehézségek és a betegsége nem egyedi, óriási erővel bír.

Ehhez társul aztán a módszertan, a terápiás rekreáció, amivel a táborban dolgozunk. Ez egy négylépéses folyamat, ami nemcsak a programokban van jelen, de ott van egy laza játszóterezésben vagy épp az ebédnél is. Ennek a lényege, hogy folyamatosan kihívások elé állítjuk a gyerekeket, olyan feladatkat gondolunk ki, amik garatáltan sikerélményt adnak. Például van olyan kisgyerek, aki fél a lovaktól, neki már az kihívás, ha elmegy egy lovardába, vagy képes megsimogatni egy lovat.

Fontos, hogy minden táborozónak van választása, bármikor dönthet úgy, hogy adott feladatot nem vállalja, hogy egy könnyebb kihívást választ. Minden egyes tábori pillanatban megtapasztalhatja, hogy van döntési lehetősége saját életével kapcsolatban. Ez egy teljesen új élmény azok után, hogy pár hónapja még magatehetetlenül feküdt a kórházban, és nem tudta, mi történik vele holnap, három hét vagy akár fél év múlva.

A kihívást a sikerélmény követi. Ebben a momentumban nemcsak az a fontos, hogy a gyermek átélje a sikert, de az is, hogy a külvilág is visszaigazolja ezt. Ezen a ponton pedig nemcsak mi önkéntesek vagyunk a szemtanúk, de a többi táborozó is, aki egyszerre buzdítja, bátorítja és ünnepli sorstársát. Mindenki irányába nagyon intenzív a figyelem.

A sikerélmény után aztán jön a felismerés: a gyerek realizálja, hogy véghez vitt valamit. Például képes volt megmászni a kilenc méter magas pelenkaoszlopot, ami azért kapta ezt a nevet, mert tele lesz az ember gatyája mire felér. De az is lehet, hogy felismeri, barátként a legjobb szurkolója volt egy társának, aki épp a magasba mászott. Sokféleképpen tudnak erősödni és önmagukról tanulni. Végül a négylépcsős kör lezárása a visszajelzés: ha más is látta, akkor ezt biztosan megtörtént, és nemcsak én képzelem, hogy erre képes vagyok. Ez az élmény aztán mélyen beivódik.

A táborban minden programot úgy alakítunk, hogy az mindenkinek öröm legyen.

Olyan nem fordulhat elő, hogy egy táborozó a betegsége miatt kimaradjon valamiből. Én például evezős-és horgászprogramokat szoktam tartani, és úgy alakítjuk – párnázzuk, mozgatjuk a hajót -, hogy akár egy kerekesszékes gyerek számára is önfeledt élmény legyen.

Érzelmileg mennyire nehéz ez számodra?

Nem mondom, hogy az évek során nem voltak mély pillanatok, de az alapítványnál nagyon odafigyelnek az önkéntesekre is, alapos a felkészítés. Amikor a táborba megérkezünk, már tudjuk, hogy az egyes betegségcsoportok kapcsán mi vár bennünket, és ami a legfontosabb, tudjuk, azért vagyunk ott, azért fogadjuk és várjuk a táborozókat, hogy az életbe visszasegítsük őket. Ez hatalmas lendületet ad. Erős mozgatórugó az is, hogy a betegség kikerül a fókuszból, és arra a sok élményre, lehetőségre koncentrálunk, amit nyújtani fogunk a táborozóknak. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk mutatni nekik, nem is tudjuk pontosan, milyen betegséggel küzdenek. Tudunk róluk egészségügyi információkat, hogy a biztonságukat és testi épségüket ne kockáztassuk, de ennél többét nem.

Ezt a munkát abba lehet valamikor hagyni?

Nagyon sokat ad ez nekem. Amikor valaki megtudja, hogy beteg gyerekeket táboroztatok, mindig az az első kérdés, hogy „Jaj, hogy bírod?”, és nem mindig tudom elmagyarázni, hogy számomra ez nem teher, hanem egy leírhatatlanul pozitív élmény. Azt megérteni, elfogadni és felfogni, hogy egy betegség nem a világ vége, mindent átír. Persze, a betegséggel együtt jár rengeteg negatív körülmény és kutyakemény kihívás, amit senkinek nem kíván az ember, mert erre felkészülni sem lehet – de azt megtapasztalni, hogy ezekben az élethelyzetekben is van megoldás, fel lehet állni, tovább lehet menni, az hatalmas erővel bír.

A Bátor Tábor jó és működik. A legerősebb bizonyíték erre pedig az, hogy sok önkéntestársam valamikor maga is táborozó volt. Kell ennél több?

Szerző: Czvitkovics Judit Fotó: Bátor Tábor Alapítvány

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód