Amikor életemben először láttam őt élőben, épp a Pozsonyi úton ment át az úttesten, miközben egy agár és egy vizsla követte póráz nélkül. Akkor még nem tudtam, hogy Jakab Julinak hívják, de rögtön arra jutottam, hogy ő a legmenőbb arc, akit valaha láttam. Azóta eltelt tíz év. A színész-dramaturg-forgatókönyvíróval most egy péntek reggelen beszélgetünk az otthona lazaságában. Kisebb lánya is velünk van, akit meg is szoptat az interjú közben. És még mindig a legmenőbb arc, csak most már teljesen máshogy.
Az utóbbi években kicsit el vagy tűnve, ami érthető, hiszen gyerekeid születtek. Te is eltűnve érzed magad?
Persze, és ennek több oka van. Sosem nyomultam, hogy szem előtt legyek, az soha nem ment, nem volt komfortos. És idővel rájöttem, hogy nem is olyan fontos. Én alapvetően dolgozni szeretek, megcsinálni filmeket, együtt lenni a stábbal. Aztán jött a Covid és a gyerekeim, és sokkal kevesebb lett a lehetőség is – nem feltétlenül a gyerekek, sokkal inkább a filmfinanszírozási rendszer miatt. Ez korlátozza igazán azt a terepet, amin mozogni tudnék. De közben a saját mikrokörnyezetemben ugyanolyan nagy volumenű események történnek, mint egy nagyjátékfilm: ilyen, ha a gyerek elkezd beszélni vagy először csinál valamit. Ezek is nagy dolgok egy szülőnek, csak ezekkel nem lehet címlapra kerülni.
Kislányként láttad magad anyaként?
Nem annyira. Nem voltam nagyon babázós, bár az egyértelmű volt, hogy lesz gyerekem. De nem volt központi gondolat.
Volt olyan pont, amikor úgy érezted, megérkeztél az anyaságba?
Visszanézve talán a második gyerekem születése környékén, másfél éve. Nekem nem volt rögtön evidens, hogy anyaként gondoljak magamra, ez hosszabb időbe telt. Nem akkor történt, amikor először terhes lettem vagy megszületett a nagylányom. Februárban mutatták be a mozik a Sünvadászatot, amelyben anyukát játszom. Rám írt egy velem egyidős, szintén kétgyerekes barátnőm, hogy kicsit azért felháborítónak érzi, hogy korunkbeli lányok már anyákat játszanak. És bennem is ugyanez volt. Húha, én már szülő vagyok?! Évekbe telt, mire ez is teljesen az énem része lett. A második lányom születése nagyon átalakította a kapcsolatomat a nagylányommal, ahogyan a családon belüli viszonyokat is. Azt hiszem, minden egyre jobb, és az anyaságomban is sokkal magabiztosabb vagyok.
Hogy megidézzem kicsit Janikovszky Évát: örülsz, hogy lányok?
Nagyon örülök. Az első gyerekünknél körülöttünk mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy lány lesz. Örültem, és valahogy éreztem is, hogy csak lány lehet. Amikor viszont másodjára terhes lettem, biztosan éreztem, hogy fiút várok, és ezt sugallta az ultrahang is. Érdekes volt az a hét, amikor ebben a hitben éltem. Megszületett bennem egy érzés, amit addig nem ismertem, hogy milyen megható, hogy fiam lesz, te jó ég! Jó érzés volt. Aztán kiderült, hogy lány, onnantól pedig az volt a természetes.
Szeretsz nő lenni a történelemnek ebben a korszakában?
Abszolút! Ez még mindig az élhető korok legélhetőbbike, miközben minden héten jön valami hír, ami megcáfolja ezt. Mi a világnak egy viszonylag biztonságosabb részén élünk, de azért ezt is átszínezi, hogy lett két lányom. Korábban nem igazán féltem, nem voltak olyan dolgaim, hogy nem akarok lemenni egy aluljáróba, vagy rossz érzés fog el az utcán. Két lánnyal jó nagy félelemhátizsákot vesz magára az ember.
Mitől félted őket a legjobban?
Egyrészt nyilván a kivédhetetlen érzelmi vagy testi abúzustól, másrészt olyasmik is történtek velem, amiket örülnék, ha ők elkerülnének. Szoktam azon is gondolkozni, hogy ha majd egyszer kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek egy párkapcsolatban, akkor milyen lesz ezt kívülről nézni, mennyire lesz jogom beleszólni a dolgaikba. Fejlett és tudatos gyereknevelés jellemző a buborékra, amelyben élünk, és amelyet igyekszünk kipárnázni, hogy ne történjen velük semmi rossz. De közben az ember tudja, hogy nem lehet tökéletes munkát végezni – és nem is kell.
Most, hogy vannak gyerekeid, máshogy éled meg, hogy fiatalon vesztetted el az anyukádat és az öcsédet?
Anyukám sokszor hiányzik, nemcsak a személye, hanem a családban betöltött szerepe is. Hiányzik mint nagymama. Nagyon fáj, hogy nem találkozott a gyerekekkel. Én sem ismertem egyik nagyapámat sem, csak fényképen láttam őket, ami nem valós kapcsolat. Furcsa a gondolat, hogy az én gyerekeim számára is egy ilyen fénykép- és videóhalmaz lesz az anyukám. És most már úgy megkérdezném őt az ő apukájáról, mert már látom, hogy ő is ebben a helyzetben volt. Megszakadt egy folytonosság. Intenzíven hiányzik a családból és nekem is. Természetesen az öcsém is hiányzik, szoktam vele álmodni, jó érzés legalább így találkozni vele. Ez egészen más veszteség, és emiatt az apukámra is másképp nézek: mert most már van valami halvány fogalmam arról, hogy megtörténhet valakivel, hogy elveszti a gyerekét. Amit természetellenesnek és rettenetesnek érzek. Változtatott a viszonyunkon, hogy én is szülő lettem. Nem könnyű ezzel gyerekeket vállalni, nyomasztó, szorongató érzés. Az első lányom születése után másfél évig teljesen padlón voltam emiatt.
Szöveg: Lami Juli Fotó: Gáldi Vinkó Andrea
A friss Marie Claire-t keresd az újságárusoknál, az előfizetési akciót pedig ITT tudod megnézni!
Fotó: Gáldi Vinkó Andrea Styling: Balogh Viktória Smink: Tombor Sarolta Haj: Károlyi Márk Felső: Áeron
Kíváncsi vagy Jakab Juli szépségtitkaira?
