„Sikeres nő és háromgyermekes egyedülálló anya vagyok, akitől egyfolytában azt kérdezik: hogyan tudod csinálni mindezt egyszerre? Most százszázalékos őszinteséggel fogok felelni erre a kérdésre: a válaszom az, hogy nem tudom. Amikor azt látod, hogy az életem egy területén sikeres vagyok, az szinte biztosan azt jelenti, hogy az életem másik területén kudarcot vallok. Ha éppen egy munkahelyi botrányt kell elsimítanom, akkor aznap valószínűleg otthon kimarad a fürdetés és a meseidő. Ha otthon varrom a gyerekeim halloweeni jelmezeit, akkor minden bizonnyal nem tudok határidőre leadni egy feladatot. Ha egy rangos díjat veszek át, lemaradok a gyerekem első úszóleckéjéről. Ha megnézem a lányom debütálását az iskolai musicalben, nem tudok elmenni egy forgatásra. Ha az egyik területen sikerrel járok, a másikban elkerülhetetlenül kudarcot vallok. Ez a kompromisszum. Ez az a fausti alku, amelyet az ördöggel köt az ember, ha egyszerre szeretne erős dolgozó nő és egyben erős anya is lenni” – mondta Shonda Rhymes televíziós producer és író (többek között A Bridgerton család és A Grace klinika megálmodója) az amerikai Dartmouth Egyetem 2014-es diplomaosztó ünnepségén, ám ezt a részletet 2025-ben ismét olyannyira felkapták a különböző közösségimédia-felületeken, hogy csak az egyik januári megosztása négy és félmilliós megtekintésnél tart. Úgy tűnik tehát, hogy a 21. század örök kérdéseinek listájára felkerült az „anyaság vagy karrier” húsba vágó, megválaszolhatatlan – így kissé talán már értelmetlennek is tetsző – kérdése.
Otthon maradni: elnyomás vagy kiváltság?
Mary Harrington brit író (a Feminizmus a haladás ellen című könyv szerzője) szerint ez a dilemma már önmagában egy szűk, előnyösebb réteg kiváltsága: olyan nőké, akik eldönthetik, hogy az anyaságot vagy a karriert válasszák, tehát nem felelősek a család fenntartásáért, legalábbis nem egy személyben. Sokak számára a „munka vagy gyereknevelés” eldöntendő kérdése nem valódi döntési lehetőség, hanem kényszerpálya: az anyák többségének muszáj dolgoznia – amellett, hogy soha nem voltak olyan magasan az elvárások az intenzív anyasággal kapcsolatban, mint manapság. Az anya ugyanis nem mentesül az állandó bűntudatkeltéstől vagy az elvárások végtelen listájától akkor sem, ha bevétele elengedhetetlen a családi kasszához, akkor pedig végképp nem, ha ennek a bűntudatnak és szorongásnak az elsődleges kárvallottja ő maga (másodlagos pedig a gyerekei és a családja). Mary Harrington saját kiváltságos helyzetére akkor jött rá, amikor a kisfia betöltötte az egy évet, és a házuk körüli babakocsis sétái hirtelen magányosak lettek. A játszótéri pajtások ugyanis mind bölcsődébe mentek, mert az anyukáiknak vissza kellett menniük dolgozni. És ezt a legtöbb anya nem karrierlehetőségként vagy óriási sikerként élte meg, hanem kényszerűségként: mialatt az író tovább tologathatta a babakocsit, addig ők pékségekben, bankok ügyfélszolgálatán vállaltak műszakokat. „Mégis mi lehet azokkal az anyákkal, akiknek nincs szórakoztató, izgalmas, kifizetődő hivatásuk, mint például a jog, az újságírás, az orvostudomány vagy bármi más, hanem mondjuk, egész nap csomagokat húzogatnak át egy szkenneren, mégis vissza kell menniük dolgozni? Vajon erőt ad nekik, hogy vissza kell menniük? Szerintem csak mentális összeomlásra ad lehetőséget” – fejtette ki a brit szerző, amikor 2023 decemberi budapesti előadása után beszélgettünk vele az anyaság vagy karrier feloldhatatlannak tűnő ellentétéről.
A kérdés megfordítható
Az alulképzett, sokgyermekes, szegregációban élő anya nem lesz képes elhelyezkedni a „munka világában”, ha azt sem tudja megoldani, hogy iskolába jusson az összes gyereke; ha az egyikük éppen beteg, és nincs, akire rábízhatná vagy – teszem azt – nincs a gyerekeknek megfelelő lábbelije ahhoz, hogy fagyos-sáros földutakon eljussanak az oktatási intézményükbe. Mégis miről dönthet, milyen karrierlehetőségek közül választhat egy ilyen körülmények között élő anya? Ha van is hozzáférhető munkalehetőség, az nem biztos, hogy többet hozna a konyhára, mint amennyit azzal spórol a család, ha anya otthon van, vigyáz a gyerekekre, bevásárol és megfőz. Ha el is tud menni dolgozni, azt pedig sokszor kényszerűségből, nem pedig karrierizmusból teszi, legalábbis ez derült ki Kováts Eszter és Gregor Anikó Nőügyek című, 2018-as kutatásának összefoglalójából. Pontosabban az, hogy a gondoskodási feladatok hatalmas feszültségforrást jelentenek a munkaerő-piaci részvétel vonatkozásában a magyar anyák többségének, főként azoknak, akiknek idős vagy fogyatékkal élő rokonaik gondozását is magukra kell vállalniuk a gyerekeik ellátása mellett. Ezt a körülményt azonban nem az emancipációjuk kerékkötőjeként fogalmazzák meg, hanem igazságtalanságként: ők szeretnének a családjukkal lenni, de nem lehet.
Mary Harrington szerint a modern anya legnagyobb vesztesége, hogy a munka és az anyaság terei teljesen elkülönültek egymástól, és ez a folyamat az iparosodással kezdődött. Azelőtt ugyanis a munka és a családi élet egy helyen zajlott, és az egy területen élők együtt dolgoztak, mindenkinek megvolt a maga munkája és feladata, még a gyerekeknek is. A nők mindig is dolgoztak, de az iparosodásig megtehették ezt úgy, hogy közben a gyerekeik a közelükben maradtak. Függetlenül attól, hogy természetesen nem volt jobb a családok életminősége vagy alacsonyabb a gyerekek és a nők sérelmére elkövetett bántalmazás mértéke, az iparosodás mégis kiszakította a munkát az otthonból, és ez Harrington szerint csak látszólag volt előrelépés a nőknek – valójában hatalomvesztéssel járt számukra, mivel gazdasági szerepük is csökkent. A középosztálybeli nők, ha megtehették, már akkor is az anyaságot választották, míg a munkásosztály nőtagjainak erre nem volt lehetőségük: a gyárba, a szalagsor mellé nem vihették be szoptatni a gyerekeiket.
Melyik minta a jobb?
A teljes cikket keresd a Marie Claire 2025/1-es lapszámában!
Szerző: Laborczi Dóra Fotó: Getty Images
