Anya és anya – Leszbikus párok gyerekkel

2013. július 22. |

Miközben a törvényhozók arról vitatkoznak, hogy az azonos nemű pároknak is lehetővé tegyék-e az örökbefogadást – mintha számukra ez lenne az egyetlen módja a szülővé válásnak –, a valóság az, hogy ők már most is nevelnek gyerekeket. Különféle nehézségek miatt ugyan nem lehetnek maradéktalanul nyugodtak, a családok mégis kiteljesedtek a kicsik születésével.

A szülőágy melletti adatfelvételnél, egészen pontosan az „apa neve” rubrikánál tartottak, amikor a nővérből kibukott az őszinte rosszallás. „Szemét alak!” – mondta dühösen, miután Eszter közölte, hogy apa, az nincs. „Meglépett?!” – húzta szűkre a nővér a szemét. „Valami olyasmi” – zárta rövidre a kismama, az ápoló pedig őszinte sajnálattal csóválta a fejét, hogy milyen világban élünk. Eszter viszont a legkevésbé sem sajnálta, hogy „apa meglépett, vagy valami olyasmi”. Nem hiányzik a férfi az életükből – már öt éve vannak együtt a párjával, és nagyon várták a kis Ella érkezését. „Már amikor összejöttünk, beszéltünk róla – meséli Eszter párja, Olga. – Ha az ember szerelmes abba, akivel él, jó látni, hogy itt futkározik valaki, aki az ő része, belőle származik. Stabil kapcsolatban éltünk, amikor egy éve és tíz hónapja azt mondtuk: akkor most vágjunk bele.” A két nő először azt tervezte, hogy külföldre megy, és ott próbálkozik, de végül egy jó barátjuk vállalta, hogy ad spermát a megtermékenyítéshez. A férfi azóta külföldön él, meg is házasodott, és túl van a nehéz vallomáson is, amikor elmondta a menyasszonyának, hogy egy másik nő szül tőle hamarosan gyereket pár száz kilométerrel arrébb. Azóta találkozott néhányszor Ellával, de nem vár többet ennél. Csak segíteni akart, annyi a kérése csupán, hogy időnként tudjon róla, mi van a kislánnyal.

Egy orvos közbelép
Eszteréknek egy nyitott, megbízható orvos segített a megtermékenyítésben – ami nem éppen szabályos út. De ha egy leszbikus pár tagjai szabályos utat akarnak járni, olyat, amilyen a lelkiismeretüknek is megfelel, akkor sosem lenne gyerekük. Ha nem szeretnének lefeküdni férfival, és nem akarják azt hazudni a donorbankban vagy a gyámhatóság előtt, hogy egyedülálló heteroszexuális meddő nők (homoszexuális pároknak nem engedélyezett ily módon szülővé válni), akkor bezárulnak a kapuk. Így a legtöbben más megoldás után néznek, orvosi segítséggel vagy anélkül. Igen ám, csakhogy ezáltal gyermekéletet kaphatnak ugyan, de a jogállásuk rendezetlen lesz.
„Az orvos nagyon jó fej volt és segítőkész. Rengeteg keresztkérdést tett fel rólunk és a jövendőbeli apáról, hogy lássa, biztosak vagyunk-e a dolgunkban. Végül azt mondta, legyen. És a megbeszélt napon mi vittük is az anyagot” – mesélik Eszterék. A megtermékenyülés másodszorra sikerült: a sejt megtapadt. Olga bent volt minden vizsgálaton és a szülésénél is. „Féltettem őket, de nagyon megható volt. Kilenc hónap alatt volt időnk lelkileg felkészülni, és egyikőnk sem bánta meg, sőt én vagyok a legboldogabb a világon” – meséli Olga, aki maga is szeretne később szülni. „Örülök, hogy ismerőst választottunk apának, nekem fontos, hogy legyen kötelék. Ella például nagyon makacs, és számomra megnyugtató, hogy tudom, kitől örökölte ezt a tulajdonságát” – mondja Eszter, aztán viccelődve hozzáteszi, hogy a kislány foga elöl pontosan olyan, mint Olgáé, és a füle is ugyanúgy van meggyűrődve. „Rengeteg mindent csináltunk végig együtt. Hiába más a biológiai szülője, a szellemi-érzelmi mamája mégiscsak Olga.”
A két anyuka közötti munkamegosztás kiegyenlített, összehangolt, és nem válnak el élesen a szerepek. Az marad otthon többet, akinek a munkája épp jobban megengedi, vagy az fürdeti Ellát, akinek inkább belefér a napirendjébe. A főzés például rendszerint Olga reszortja, és Eszter vezet, ha épp kocsival mennek valahová. Az érzelmi kötődésben azonban nem éreznek különbséget.

Négyes szövetség
Ha két nő él együtt, előfordulhat, hogy egyszerre várnak kisbabát. Szonja és Nóra esetében majdnem így is lett: alighogy megszületett Nóra kislánya, két napra rá vált biztossá, hogy Szonja is várandós. A most nyolc hónapos Noémi mellé egy kisfiú érkezik – amikor beszélgetünk, alig néhány hét van hátra a születéséig. A testvérpár abban a szerencsés helyzetben lesz, hogy négy szülő szereti-neveli majd, mivel Nóráék egy meleg fiúpárt választottak apának: egyikük az egyik lánynak, másikuk a másiknak adott spermiumot.
„Egy időben minden éjjel azt álmodtam, hogy várandós vagyok, vagy hogy találtam egy gyereket. És reggelenként úgy ébredtem, hogy üres az életem – meséli Nóra. – Rájöttem, hogy magyarázhatom magamnak, hogy így is jól megvagyunk, valójában viszont ösztönösen nagyon szeretnék gyereket, és ha nem teszek érte valamit, akkor negyven-ötven évesen nagyon megbánom majd. Elmondtam a páromnak, pedig féltem, hogy ezzel elveszíthetem. De azt válaszolta, ha ennyire szeretnéd, tedd, amit tenned kell. Leginkább egy meleg férfit szerettem volna találni, mert ő át tudja érezni a helyzetet, milyen az, amikor valakinek az élete párjától nem lehet gyereke, mégis szeretne. Végül egy férfipár jelentkezett a hirdetésünkre – ők is sok éve kerestek már hasonló cipőben járó nőket. Megbeszéltük a részleteket, ki mit szeretne.” Noémi házi módszerrel fogant: otthon, egy fecskendő segítségével. Kérdem, milyen viszonyban vannak az apákkal. Rokonok? Barátok? Ismerősök? „Teljes a bizalom közöttünk. Szövetségnek nevezném. Apasági nyilatkozatot tettek, így a jogaik ugyanolyanok, mint nekünk. Minden héten találkozunk, de napi szinten velünk él a kicsi.”
Noémi itt kalimpál a gyerekkocsiban, a mamája megigazítja a minduntalan a szemébe csúszó kötött sapkát. Még túl nagy neki. „Az átlagosnál nyugodtabb, érdeklődő, barátkozó baba” – mondja Nóra. De vajon a világ is nyitottan áll majd hozzá? „Bár nem avatunk be senkit, azért az emberek összerakják a képet. Az egyik legnagyobb félelmem az életben, hogy egyszer valamilyen támadás ér minket emiatt. Nézem a híradót, és néha arra gondolok, hogy ezek a homofób emberek mit mondanak majd a gyerekeiknek, azoknak, akik pár év múlva talán az enyémmel járnak majd egy osztályba…”

Szöveg: Kempf Zita
Fotó: Fábián Évi

A leszbikus párok nyíltan meséltek a hétköznapjaikról, de a fotózást csak azzal a feltétellel vállalták el, hogy az arcuk nem látszódhat a képeken, illetve a cikkünkben szereplő megszólalók nevét saját kérésükre megváltoztattuk.

A folytatást keresd a februári Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2010. február]

‘),

Még több Riporter