A nő a ruháival együtt a szégyenét is vesse le – mit gondoltak valójában az ókori nők a szexről?

• Az ókori férfi szerzők gyakran túlfűtöttnek vagy veszélyesnek ábrázolták a női vágyat – de a fennmaradt női hangok jóval árnyaltabb képet mutatnak.
• Görög költőnők, római írások és több ezer éves műalkotások árulják el, hogyan gondolkodhattak valójában az ókori nők a szerelemről, a szexről és az intimitásról.
• A női szexualitással kapcsolatos kettős mérce már az ókorban is létezett – és sok szempontból ma is meglepően ismerősnek hat.

Amorgoszi Szémonidész, a Kr. e. 7. században élt görög költő írásaiban 10 nőtípust különböztetett meg. Elmélete szerint vannak a disznóhoz hasonlók, akik inkább esznek, mint takarítanak; a rókaszerűek, akik különösen éles eszűek; a szamárnők, akiket szexuálisan kicsapongónak tartanak; és a kutyanők, akik engedetlenek. De ott vannak még a viharos tengerhez hasonlított nők, a kapzsi földnők, a tolvaj menyétnők, a lusta lónők, a csúf majomnők – végezetül pedig az egyetlen „pozitív” típus: a szorgos méhnők.

Szémonidész listája szinte lüktet a nőgyűlölettől – de a felsorolt nőtípusok közül talán a kicsapongónak bélyegzett szamárnők tűnnek a legrejtélyesebbnek. Már csak azért is, mert amennyiben hihetünk a korabeli forrásoknak, az ókori nők élete meglehetősen korlátozott volt. Mégis hogyan lehettek szexuálisan kicsapongók, ha az életük szinte minden területét szigorú társadalmi szabályok és férfi felügyelet határozta meg?

Görögországban például, ha egy nő el akarta hagyni az otthonát, fátyollal kellett elfednie az arcát, míg Rómában a gyámok – jellemzően az apák vagy a férjek – őrködtek a nők felett és felügyelték nemcsak a vagyonukat, de általában is minden tevékenységüket.

Adja tehát magát a kérdés: vajon a Szémonidész által bekategorizált, vágytól fűtött nő képe pusztán a férfiak fantáziájában élt? Vagy az ókori nők valójában jóval érdeklődőbbek voltak a szexualitás iránt, mint ahogy azt ma gondoljuk?

Fontos hangsúlyozni, hogy mivel a fennmaradt források túlnyomó többségét férfiak írták, az ókori nőkről kialakult általános képünk korántsem tekinthető teljesnek vagy objektívnek. Ezek a leírások a férfi nézőpont szűrőjén – a ma „male gaze”-ként emlegetett szemléleten – keresztül születtek, így gyakran inkább a férfiak elvárásait, félelmeit vagy fantáziáit tükrözik, mintsem a nők saját tapasztalatait és gondolatait. Magyarán ezek a források hajlamosak lehetnek eltúlozni a nők szexuális viselkedését, hol az egyik, hol a másik irányba.

Egyes fennmaradt szerzők például annyira felnagyították a nők erényességét, hogy szinte hibátlan, már-már emberfeletti, „szentként” ábrázolták őket. Mások viszont átestek a ló túloldalárak: úgy írtak a nőkről, mint megszállott szexmániásokról, ezzel próbálva rossz színben feltüntetni őket. Szerencsére azonban néhány nő saját hangja is fennmaradt az ókorból, és ezek sokkal emberibb, összetettebb és árnyaltabb képet mutatnak a női vágyról és szexualitásról.

A női vágy nyomai az ókorból

Ugyancsak a Kr. e. 7. században élt és alkotott az ókori görög költőnő, Szapphó, aki Leszbosz szigetén írta lírai verseit. Egyik fennmaradt költeményében meglepő őszinteséggel és részletességgel ír arról, milyen erős testi és érzelmi reakciókat vált ki belőle egy nő látványa, miközben azt figyeli, ahogy egy férfival beszélget. Olyan tüneteket sorolt fel, amelyek ma is ismerősek lehetnek bárkinek, aki valaha erős vonzalmat érzett: heves szívdobogást, elakadó beszédet, hirtelen forróságérzetet, remegést, hideg verejtéket, sőt azt az érzést is, mintha egy pillanatra elsötétülne előtte a világ. Egy másik versében virágokkal díszít fel egy nőt, majd vágyakozva idézi fel, hogyan feküdnének együtt egy puha ágyon. Szapphó sorai különösen figyelemreméltók, mert rendkívül őszintén és természetesen beszélnek a női vágyról és a szerelem elsöprő erejéről.

Ám mivel Szapphó versei csak töredékesen maradtak fenn, nem mindig könnyű pontosan értelmezni őket. A kutatók azonban még így is azonosítottak az egyik papiruszon egy olyan kifejezést, amely a mai értelemben vett szexuális segédeszközökre, dildókra utalhatott. Az ókori görögök ezeket olisboinak nevezték. Ezeket az eszközöket Görögországban termékenységi rítusokban, de élvezeti céllal is használták, és számos vázaábrázoláson is megjelennek.

Sappho a Lefkada sziklán, 1889 · Alexander Izmailov

Később Rómában a fallikus tárgyaknak már afféle talizmánjelentést tulajdonítottak, vagyis úgy hitték, szerencsét és védelmet hoznak. 

Mielőtt Róma felemelkedett volna, az itáliai területeket az etruszkok uralták, akiknek művészetében gyakran jelentek meg romantikus és intim jelenetek. Számos fennmaradt alkotáson és sírszobron férfiak és nők láthatók egymás mellett fekve, meghitt közelségben. A régészek egy olyan füstölőt is találtak egy Kr. e. 8. századi etruszk nő sírjában, amelyen férfiak és nők egymás nemi szervét érintik.

Névtelen nők egy férfiak uralta világban

Elég ellátogatni egy ókori bordélyba – például Pompeiben –, hogy lássuk, mennyire nyíltan jelen volt a szexualitás a mindennapokban már akkoriban is. A szűk, cellaszerű helyiségek falait, ahol a prostituáltak dolgoztak, graffitik borítják. Ezeket többnyire férfi vendégek írták, akik gyakran név szerint kommentálták és értékelték a nőket.

A fennmaradt történeti források és beszédek arról is sokat elárulnak, mennyire nehéz élet jutott a prostituált nőknek már az ókorban is. Különösen megrázó képet fest erről a Vádbeszéd Neaira ellen című ókori szöveg, amelyet Apollodórosz athéni politikus mondott el a Kr. e. 4. században, és amely részletesen bemutatja, mennyire kiszolgáltatott helyzetben éltek a prostituáltak. (A prostitúciót gyakran – meglehetősen eufemisztikusan – „a világ legősibb mesterségeként” emlegetik, ami valójában annyit jelenti, hogy a nőket már évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt is szexuálisan kizsákmányolták.)

Ritkábban ugyan, de néha maguk a nők is megszólalnak ezekben a történetekben. A Kr. e. 3. században élt, Itália déli részén alkotó Nossis költőnő például egy olyan műalkotást dicsért versében, amelyet egy prostituált finanszírozott. Leírása szerint Aphrodité, a szerelem és a vágy istennőjének gyönyörű szobrát egy bizonyos Polyarchis pénzéből emelték egy templomban.

És Polyarchis nem számított kivételnek. Egy korábbi híres hetéra – vagyis magas rangú kurtizán –, Doricha szintén a saját vagyonából vásárolt egy nyilvános kiállításra szánt ajándékot: hatalmas nyársakat, amelyeket Delphoiban helyeztek el.

Ezekkel az adományokkal és felajánlásokkal valószínűleg nem magát a prostitúciót ünnepelték, hanem azt a ritka lehetőséget, hogy a saját vagyonuk révén nyomot hagyhatnak maguk után, és haláluk után sem merülnek teljesen feledésbe. A legtöbb nőre ugyanis az ókorban szinte teljes névtelenség várt

Mit árulnak el a férfi szerzők a nőkről?

A férfi írók – minden elfogultságuk ellenére – gyakran érdekes megfigyeléseket hagytak ránk a nőkről és a szexről. Jó példa erre a Kr. e. 411-ben bemutatott Lüszisztraté című vígjáték, amelyet az athéni komédiaköltő, Arisztophanész írt. A történet szerint az athéni nők szexsztrájkot hirdetnek: addig megtagadják a szexet a férjeiktől, amíg azok véget nem vetnek a peloponnészoszi háborúnak.
 
A darabban a nők egy része nehezen viseli, hogy le kell mondania a szexről és az örömökről, Arisztophanész pedig ezt humorforrásként használja. Ezzel nagyban rájátszik arra a bizonyos sztereotípiára, amit már Amorgoszi Szémonidész is írt az úgynevezett szamárnők kapcsán: mégpedig, hogy a nők túlfűtöttek, és képtelenek uralkodni a szexuális vágyaikon.

Van azonban egy pont, ahol a mű komolyabb hangot üt meg, és Arisztophanész – egészen meglepő módon – egy hitelesebb női nézőpontot is bemutat.

A címszereplő, Lüszisztraté arról kezd beszélni, milyen valójában nőként megélni egy háborút. Nemcsak hogy kizárják őket a népgyűlésből, ahol a férfiak a háborúról döntenek, de közben nekik is végig kell nézniük szeretteik elvesztését és a bizonytalanságot. És bár az elhúzódó konfliktus a férjes asszonyok számára is pokoli, a hajadon nőket még súlyosabban érinti, hiszen könnyen elveszíthetik az esélyt a házasságra és a családalapításra.

Lüszisztraté arra is rámutat, hogy míg a férfiak akár ősz hajjal is hazatérhetnek a háborúból, és még mindig megnősülhetnek, addig sok nő addigra már „túl idősnek” számít a házassághoz és a gyermekvállaláshoz. Ezek a sorok annyira pontosan mutatják meg a kettős mércét, amely a férfiak és nők lehetőségeit meghatározta (és meghatározza valójában még ma is) hogy könnyű elhinni: valódi női érzések és gondolatok is visszaköszönnek bennük.

De a szexszel kapcsolatos női félelmek is megjelennek a görög tragédiákban. Szophoklész egyik elveszett darabjában, a Tereusban példádul egy női szereplő, Prokné arról beszél, milyen nyugtalanító érzés szűz lányból feleséggé válni: „És mihelyt egyetlen éjszaka összeköt bennünket, mindezt dicsérnünk kell, és gyönyörűnek kell látnunk.” Mivel a felsőbb társadalmi rétegekben általános volt az elrendezett házasság, sok nő számára az első szexuális élmény könnyen lehetett épp olyan zavarba ejtő és idegen, mint amilyennek Prokné leírja.

Etruszk szarkofág fekvő párral, Cerveteri, Olaszország, Kr. e. 6. század. Festett terrakotta.

Az ókori nők saját hangja

A nők olykor maguk is leírták a gondolataikat. Egy Theanónak tulajdonított levélben – aki egyesek szerint Püthagorasz felesége lehetett – a görög filozófusnő azt tanácsolja barátnőjének, Eurüdikének, hogy amikor a nő belép a férje hálószobájába, a ruháival együtt a szemérmességét is tegye félre. Amikor pedig kilép onnan, mindkettőt újra magára veheti.

Bár a történészek vitatják, valóban Theano írta-e a levelet, a gondolat mégis meglepően modernnek hat: azt sugallja, hogy az intimitásban nincs helye a szégyennek. És úgy tűnik, az ókorban sok nő hasonlóan gondolkodhatott.

Egyes források szerint egy Elephantis nevű görög költőnő annyira fontosnak tartotta a szexualitásról szóló útmutatást, hogy rövid könyveket is írt a témában. Ezek a művek nem maradtak fenn, de említi őket a római költő, Martialis és a szintén római levéltáros és életrajzíró Suetonius is. Suetonius szerint Tiberius császár – aki hírhedt volt féktelen szexuális életéről – saját példányokat is őrzött belőlük.

A fennmaradt női hangok gyakran nem nyersen a szexről, hanem inkább a vágy érzelmi oldaláról, a szerelemről és a hiányról beszélnek. Sulpicia, az egyik kevés fennmaradt római költőnő egyike például arról ír, mennyire szenved attól, hogy a születésnapját vidéken kell töltenie, távol szerelmétől, Cerinthustól – majd arról is, milyen megkönnyebbülést érez, amikor végül mégis Rómában maradhat.

Ezeknek a nőknek nem kellett nyers részletességgel írniuk a szexről ahhoz, hogy megmutassák, hogyan gondolkodtak a vágyról, a szerelemről és az intimitásról. Bár a fennmaradt források többségét férfiak írták, a női hangokból így is egyértelműen kirajzolódik: az ókori nők érzelmei és vágyai legalább annyira összetettek és szenvedélyesek voltak, mint a férfiaké.

Forrás: BBC Fotó: Getty Images

Olvass tovább

Kalandos élet és tragikus sors – Ők voltak a történelem rossz lányai

Nem voltak sem engedelmesek, sem szűziesek, sőt. A korban, amelyben éltek, igazi rossz lányoknak, vagy ahogy hivatalosan nevezték, bukott nőknek számítottak. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a nevüket máig megőrizte a történelem. Ki volt Lola Montez és Marie Duplessie?