„Egy másik néni hasából” – Roma gyerekek örökbefogadóknál

2013. július 22. |

Az örökbefogadók nem akarnak roma gyereket – erre a jelenségre cáfolnak rá a „vegyes családok”. Nem bánják, sőt egyesek kifejezetten kérik, hogy cigány származású kisgyereket vihessenek haza. Milyen nehézségekkel szembesülnek, és hogyan érdemes viszonyulniuk gyermekük származásához? A Marie Claire újságírója vegyes családoknál járt.

„Mesét, mesét, mesét!” – kántálja egy rakás gyerek körülöttünk percek óta, pedig mi még odáig se jutottunk, hogy összeszámoljuk őket, és memorizáljuk, kit hogy hívnak, hány éves, honnan jött. Mindenki máshonnan: ki a mama pocakjából, ki „egy másik néni hasából”, ahogy ők mondják. Lassan tisztul a kép: a székesfehérvári Győrmárton házaspárnak, Győzőnek és Renátának összesen öt gyermeke van. Bianka és Norbi hatéves múlt, intézetből jöttek – ma már hivatalosan gyermekotthon, de a régi kifejezés megragadt a fejekben. A négyéves Roli „saját” (noha ma már mind saját), a hároméves Zoét úgynevezett családba fogadással nevelik, a kilenchónapos Alexet pedig már véglegesen örökbefogadták, csakúgy, mint a két legnagyobbat. Roli kissé kilóg a sorból azzal, hogy nem roma származású, mint a többiek. Itt ő a kisebbség – bár ennek a szónak Győrmártonéknál egyre kevesebb értelme van. 

„És ha kiütközik a vére?”

„Sajnáltuk, hogy a roma gyerekeket az előítéletek miatt nem választják olyan sokszor, mint amennyire megérdemelnék, ezért úgy döntöttünk, hogy mi csak romát szeretnénk” – meséli Renáta. A házaspár mindössze másfél év alatt vált háromgyermekes családdá. Először Bia érkezett, és Renáta még ugyanabban a hónapban terhes lett. Két gyerek azonban nem gyerek, gondolták a szülők, hiszen annak idején egy vetélés után épp ezért kezdtek bele az örökbefogadásba: nagy családot akartak.

Renátáék is ismerték a szokásos ellenérveket, de ha elfelejtették volna, környezetük eszükbe juttatta: vajon mit csinálnak majd, ha „kiütközik a vére”, ha „besötétedik”, ha nem tud beilleszkedni a családba. Egy kevésbé előítéletes, ám gyakran emlegetett szempont is pusztán a negatív következményekkel számol: fájdalmas lehet, ha esetleg származása miatt bántják majd a gyermeket. „Félelmek bennünk is voltak, ez természetes. De úgy gondoltuk, képesek vagyunk megbirkózni a nehézségekkel. És akik arra hivatkoznak, hogy nem tudják majd megvédeni a társadalomtól, azok inkább esélyt sem adnak nekik?!”

Harmadiknak Norbi jött, az a kisfiú, aki szinte ikerszeretetben élt Biankával, csoporttársak voltak az otthonban. Norbi a leginkább figyelemre éhes mind közül, mégis őt a legnehezebb megölelni. A három év az intézetben mély nyomot hagyott benne. „Háromévesen egy kétéves szintjén állt. Nem volt szobatiszta, nem tudott enni, beszélni rendesen. Nyitott szájjal evett, mert az intézetben gyorsan kellett enni, sokan voltak…” – meséli Renáta.

A szülők örülnek, hogy legkisebb gyermeküknek, Alexnek egy percet sem kellett otthonban töltenie, hiszen nyílt örökbefogadással került hozzájuk: Alex édesanyja már a szülés előtt eldöntötte, hogy a kisfiút nekik adja örökbe, így már háromórás korában láthatták. Alex igazából Norbié: ő rendelte. „Azt mondta, szeretne egy fiú babát, akinek olyan a bőre, mint az övé. Csak kicsit világosabb” – meséli Renáta. Ekkor értették meg, hogy Norbit bántja, hogy éjszín bőrével kilóg a családból. Renátáék előtt tizenkilenc házaspárnak „ajánlották fel” Alexet, és tizenkilencnek nem kellett. Akik elfogadták volna, hogy roma, azok mind lányt akartak. Mások meglátták az anyát, és sarkon fordultak. „Ha bemész egy gyermekotthonba, a gyerekek többsége roma. És legszívesebben hazahoznád mindet. De most már megállunk” – nevet Győző, és hozzáteszi: „Ez így már egy szép család.”

Pozitív diszkriminációval az előítéletek ellen?

Felmerülhet a kérdés, egyáltalán hogyan beszélhetünk romák örökbefogadásáról, ha az adatvédelmi törvény előírásának megfelelően a gyermekvédelmi eljárások során az etnikai hovatartozás szóba sem kerülhet, és a papírokon sem szerepelhet. A gyakorlatban működik az „összekacsintás”, vagyis a rendszerben dolgozók megsúgják a gyerekek származását – roma kisgyereket esetleg fel sem ajánlanak olyan örökbefogadóknak, akik emiatt vélhetően elutasítanák a kicsit.

Örökbefogadás számokban – a szőkékre várni kell

* jelenleg mintegy 1500 család vár örökbe fogadható gyermekre – évente átlagosan 800 család-bővítés valósul meg
* mintegy 2000 örökbe-fogadhatónak minősített gyermek él otthonban vagy nevelőszülőnél, közülük csupán 100–200 három év alatti, azaz a „leginkább keresett korosztályhoz tartozó”
* csupán becsülni lehet, hogy a gyermekek 40 százaléka roma, 20 százaléka pedig félig roma származású
* az örökbefogadottak között legfeljebb minden huszadik gyermek roma vagy részben az 
* roma gyermekek esetében az ügyintézési idő lényegesen rövidebb, csupán egy év
* egy szőke csecsemőre akár három évig is várni kell

A területen dolgozók azzal érvelnek, hogy a felesleges körök értelmetlenek. „Jobb lenne, ha nyíltan és óvatosan kezelnék a származást” – véli Tara Bedard, a budapesti székhelyű Európai Roma Jogok Központjának (ERRC) munkatársa. „Ahhoz, hogy valóban hatékonyan működjön a diszkriminációellenes politika, szükség lenne etnikai alapon lebontott, átfogó statisztikára.”

Ezen a véleményen van Mórucz Lajosné, a nyílt örökbefogadásokban segédkező Gólyahír Egyesület elnöke is: „Mindenki tudja, miről van szó, felesleges homokba dugni a fejünket. Ha hivatalosan is ki lehet szolgálni az igényt, hogy valaki fiút vagy lányt, szőkét vagy barnát akar, csecsemőt vagy sem, miért épp az etnikai hovatartozás legyen kivétel, holott annak lehetnek a legkomolyabb következményei?”

Az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága is elvárja, hogy a gyermekek megismerhessék származásukat, és a gyermekvédelmi törvény is kimondja, hogy a gyermek elhelyezésénél tekintettel kell lenni a vallási, etnikai hovatartozásra, és annak lehetőségére, hogy annak megfelelő életet folytasson. A nyugat-európai országok többségében és az Egyesült Államokban is az a jellemző, hogy tudható az etnikai identitás, már csak azért is, hogy ha egy mód van rá, mindenki saját kulturális közegébe kerüljön vissza.

Csakhogy… „A jog nem ismeri a vélelmezett származás fogalmát – hangsúlyozza Molnár László, a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (TEGYESZ) igazgatója –, az örökbe fogadni szándékozónak viszont jogában áll nyilatkozni a vágyairól. Mi ugyan figyelembe vehetjük a leendő szülők igényeit, de milyen alapon mondjuk azt egy gyerekre, hogy roma vagy nem roma? Ez így mindenképpen ellentmondásos helyzet.”

Roma identitás egy nem roma családban?

„De ugye nem roma?” – kérdezték a nagyszülők is, amikor megtudták, hogy van egy kislány, akit Márton János és felesége, Bernadett hazavinnének. Ők két gyermeket fogadtak örökbe: a most kétéves Anna érkezése után úgy gondolták, nem lesz kistestvér, ám jött egy telefonhívás, és nem tudtak nemet mondani. Így került hozzájuk a most féléves Jutas is. Első kérelmük beadásánál még csupán jelezték, hogy nincs kifogásuk roma kisbaba ellen, a másodiknál kimondottan kérték, hogy az legyen. „Annába első látásra beleszerettünk. Mondták, hogy roma, mi meg azt, hogy nem érdekel.” A pszichológus is azt tudakolta az alkalmassági eljárás során, biztos nem lesz-e probléma, valóban el tudják-e fogadni őt. „Akkor nagyon rosszul esett, hogy nem bíznak bennünk. Azóta megtudtam, előfordult már, hogy visszavittek valakit, mert ahogy nőtt, egyre sötétebbé vált a bőre.” Betti szerint már kéthavi intézményi időszak is nehezen orvosolható károkat okoz egy kicsi lelkében. Jutast szinte közvetlenül a szülőágyról vehette a karjába, így a kisfiú azonnal elfogadta őt anyjaként. Annával jóval nehezebb helyzetbe került, ő tartózkodó volt, nem mosolygott; ingerszegény környezetből jött. „Képtelen volt igazán ragaszkodni, sokat sírtam emiatt az elején” – meséli Betti.

Az „idegen” a családban különösen nehéz nevelési helyzetet teremthet, az örökbefogadás önmagában is óriási kihívás. Az Európai Roma Jogok Központjának felmérése során gyermekvédelmi szakemberek mesélték, többször előfordult, hogy a roma származású gyermek felnőve identitászavarba került: úgy érezte, sem egykori közege, sem a többségi társadalom nem fogadta be. A szülők ezt úgy előzhetik meg, ha a gyereket kellő önbizalommal és küzdeni tudással vértezik fel.

Szöveg: Kempf Zita
Fotó: Reviczky Zsolt

A folytatást keresd a februári Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2009. február] 

Még több Riporter

Karanténban Brüsszel külvárosában brüsszel

Karanténban Brüsszel külvárosában

Várandós vagyok, és pozitív lett a koronavírustesztem koronavírus

Várandós vagyok, és pozitív lett a koronavírustesztem