Emberszelídítők – Akcióban az Orpheus állatvédő egyesülettel

2013. július 22.

Kukába dobott kismacskák, megégetett, összeszabdalt, vízbe fojtott, fölakasztott kutyák. Szívet tépő feladat jutott az Orpheus állatvédő egyesület önkénteseinek. Azzal próbálkoznak, hogy megszelídítsék a földkerekség időnként legkegyetlenebb faját.

Törvénytelenül?

Bár 1998 óta létezik állatvédelmi törvény, és 2004 óta a büntető törvénykönyv kimondja, hogy az állatkínzás kétéves szabadság-vesztéssel büntethető, szankcióról máig alig hallani. Az Orpheus úgy tudja, hogy az eddigi két prece-dens közül az egyik, a saját kutyája koponyáját tízkilós kőtörő kalapáccsal beszakító, majd az állatot zsákba kötöző B. József tettéért a bíróság tíz hónapnyi felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki. Nyilván nem az a körülmény enyhítette az igazság-szolgáltatás vasszigorát, hogy az állat túlélte a megkínzását…

„Három napig ápoltuk azt a kutyát, de ásóval vagy késsel úgy agyondöfködték, hogy nyílt sebekből vérzett, és oldalt kilógtak a belei. Azzal segítettünk rajta, hogy elaltattuk” – meséli egyik legfrissebb történetüket az Orpheus Országos Állatvédő és Természetbarát Közhasznú Egyesület elnöke, Seres Zoltán. Minél több esetet mond, annál tisztábban látszik, milyen kreatív a kegyetlenség. Tudják, mi mindent lehet kezdeni egy yorkshire terrierrel? Például végignézhetjük, hogyan akadnak össze a lábai az alkoholtól, használhatjuk élő hamutálnak, végül kihajíthatjuk az emeleti ablakból, ahogy a gazdája tette. Mások azt választják, hogy nejlonzacskóba kötöznek és szemetesbe dobnak újszülött kismacskákat. „Van egy elvem – vet véget egy időre rémtörténeteiknek Zoli. – Legalább annyi hasznot hozzunk a világba, mint amennyi kárt tettünk benne!” Bár mindketten tudjuk, annyi jót az életben nem tehetünk már, mint amennyit eddig elszúrtunk, nem bolygatjuk tovább az ars poetica kérdést, inkább az egyesület önkéntesével, Rácz Anettel együtt az Orpheus bázisára, az algyői ebrendészeti telepre hajtunk.


Anett – aki főállásban a Szegedi Egyetem szociológia szakos hallgatója – leginkább akkor jön ki ide, ha Zolinak kell segítenie kutyatápot kipakolni. Ha ideje van, az egyesület honlapjára szánt cikkeket fordítja, szerkeszti, iskolásokat oktat, besegít pályázati elszámolásokba. Máskor terápiás jelleggel kutyát sétáltat a telepen, több jószág ugyanis az állatkínzástól sokkos állapotban kerül ide. A feladat nem kicsi: néhány hét alatt emberbarát lényeket kell nevelni azokból az ebekből, akik épp az emberi gonoszságtól veszítették el józan eszüket. Rácz Anették – egy-két kivétellel – mindnek találtak gazdát. De nem két hét alatt. Pedig egy helyi rendelet szerint tizennégy napnál tovább nem kötelesek őrizni az állatokat. Elaltathatnák őket.

Tisztában vannak vele, hogy telepükön harminc éven át legfeljebb ennyi vagy még kevesebb esély jutott a „fogvatartottaknak” az életben maradásra. „Klasszikus sintértelepként működött ez a hely – magyarázza Zoli, miközben elsétálunk új, tágas, tiszta kenneljeik mellett. – 1999-es alakulásunk óta bombázzuk levelekkel a szegedi önkormányzatot, hogy a korábbi üzemeltetőtől vegye el, és adja át nekünk az akkoriban gyepmesteri telepnek hívott helyet. Többször próbáltunk bejutni ide, de a megbízott alvállalkozó sosem engedett be. Nyilván, mert tudtuk, hogy a kerítésen belül nem csak az állattartás iszonyatos körülményeit, más disznóságokat is ki kellene vizsgálni. Például a nyugdíjas gondnok bácsi hátul eldugott, engedély nélküli sertéstelepét.

Először nem tudták mire vélni az Orpheus önkéntesei a kert végében felállított monumentális húsdarálót. Idő kellett, mire rájöttek a gyomorforgató valóságra: az idős őr állattetemek darálékával etette a disznóit. Kiderült az is, az egyszer másfél méteres vasketrecekbe zsuppolt kutyákat néhány nap alatt kivégezték. Fájdalommentes elaltatásukra nyilván sajnáltak költeni az önkormányzati pénzből. Ennél sokkal olcsóbb volt fölkapni az ásót. „Amikor sokéves könyörgésünk és a minden pályázóénál alacsonyabb költségvetés-tervezetünk okán tavaly – az országban az első civil szervezetként – megkaptunk a városi önkormányzattól egy ilyen telepet, az első dolgunk volt, hogy kitakarítsuk. Mindezt abban a tudatban, hogy az ország 3200 gyepmesteri telepe közül többön is valószínűleg a mai napig hasonló, áldatlan állapotok uralkodnak – emlékszik Zoli. – Az kevésbé sokkolt, amikor az ásóink őzfejeket forgattak ki a földből, de amikor a nagy munkában megszomjaztam, és leszakítottam a fáról egy körtét, az első falatot kiöklendeztem. A temérdek elásott tetemtől meg a talajba évtizedekig szivárgó húslétől dögízű volt a gyümölcs.

Ha ezt az ízt nem is kell többé éreznie, a dögszagot jó ideig kénytelen lesz elviselni Zoli. Ugyanis társaival együtt nyakukba vették az egykori gyepmesteri telep fenntartásával járó összes feladatot – az állatéletekért cserébe. „Az önkormányzattal kötött szerződésben nemcsak az állatmentést vállaltuk, hanem mindazt, amit a helyi jogszabályok a telep fenntartójára rónak: Szegeden és környékén az összes elgázolt, agyonvert, megmérgezett vagy más okból elhullott állat begyűjtését” – magyarázza Anett. „Itt hátul van egy óriási konténerünk, abba gyűjtjük a tetemeket. Ezenkívül más állati eredetű hulladék, például romlott hústermékek tárolására is kötelez az önkormányzat” – mondja Zoli, miközben kollégája, Csikós Róbert épp egy romlott virslivel tömött furgon előtt nyit kaput. „Inkább menjünk be, mindjárt iszonyú büdös lesz” – tessékel minket Zoli az egyesület parányi irodájába. „Előbb benézhetek ide?” – kérdezem a Kutyaszoba feliratú hatalmas vasajtónál. „Ha nagyon akarsz” – motyogja Zoli, de már késő. Beléptem – három tekintet kereszttüzébe. A nyurga barna türelmetlenül könyörög. A szürke gombszemű eseng. A harmadik – csapzott fehér gombóc – rémülten vizslat. Karanténben vagyok. Ide – akárcsak az Orpheus honlapjára – nyomban befogásuk után kerülnek az állatok. Tizennégy napra, amíg ki nem derítik róluk: veszettség vagy más, embert, állatot fenyegető betegség miatt el kell-e őket különíteni, végső esetben elaltatni. A tizedik napon oltást és féregtelenítő kezelést kapnak. Aztán még négy nap, és már a kinti kennelben, friss levegőn várhatnak gazdára!

Pontosan kire? Sosem tudni előre, hogy a megmentett állatot házi kedvencnek, sétapartnernek, gyerek mellé vagy házőrzőnek viszi-e el valaki. Mindenesetre az Orpheus telepén dolgozó két állatgondozó, Csikós Róbert és Seres Tamás igyekeznek meggyőzni a jelentkezőket, jól gondolják meg döntésüket. Mert – ahogy mondják – a felelőtlenségnek több fokozata van. Az csak a végeredmény, amikor az ember az utcára tesz egy rakás újszülött négylábút. A könnyelműség ott kezdődik, hogy a tulajdonos nem ivartalanítja az állatát, pedig tudja, nála nem lenne helyük a kölyköknek. Végül, ha már megszületnek a kismacskák vagy -kutyák, nem hív állatorvost, hogy az szakszerűen elaltassa őket.

Robit legjobban az emberek hűtlensége bántja: „Kertvárosi övezetbe hívnak minket azzal, hogy az út szélén elgázolt kutyát találtak. Odamegyünk, és nem lelünk az állaton külsérelmi nyomot. Viszont a lábában megtaláljuk az infúziós kanült. Vagyis a gazda, akit tíz évig szolgált a házőrzője, nem képes négyezer forintot kifizetni a betegségben elpusztult állat elszállíttatásáért.” Ezt a dalmatát egyszerűen lepasszolta a családja. Elegük lett belőle – folytatja a véget nem érő történeteket Tamás. – Az óriás snaucerhez pedig nyugdíjas nénikék hívtak ki, meg voltak győződve róla, hogy a lakásmaffia küldte rájuk a kutyát.”

(W)ebrendészet

Jól meggondoltad? Te is örökbe fogadnál egy gazdátlan kutyát? Ha Szegeden vagy a környékén laksz, az Orpheus egyesület egyik honlapján, a www.ebrendeszet.zug.hu-n[1] keresgélj. Itt tanácsot kaphatsz, hová fordulj, ha háziállatod elkóborol, ahogy arra is, mitévő légy, ha te találnád meg a másét. Szűcs Mackó és Szuki szerencséjén kívül jó néhányat olvashatsz még az algyői ebrendészeti telep sikertörténetei közül, és ami a legfontosabb: fotójukkal és rövid történetükkel együtt itt láthatod a gazdára váró állatokat. Az ország más részein működő gyepmesteri telepekről – megyékre lebontva – az egyesület www.gyepmester.hu[2] nevű, folyamatosan bővülő adatbázisából tájékozódhatsz.

„Persze nem csak elvetemült emberekkel találkozunk – próbálja árnyalni a képet Anett. – Sokan az állatok védelmében hívnak föl minket. Amióta az Animal Planet tévécsatorna vetíti az Állatrendőrség című sorozatot, gyakran kérik tőlünk, hogy azonnal menjünk ki a helyszínre, és bilincsbe verve vigyük el az állatkínzót. Csakhogy ez itt nem a kábeltévé, ez a valóság! Nekünk ilyesmire nincs jogosítványunk. Miként arra sincs, hogy az utcán sétáló szőrmekabátos nőket összefújjuk festékkel. Pedig amióta a szőrmeellenes kampányunkat elindítottuk, rengetegen ajánlkoznak efféle partizánakciókra. Nem ez az igazi segítség” – sóhajt Zoli, és Anettel együtt újra autóba ülünk, hogy a panaszáradat után végre egy sikersztori helyszínére kísérjenek.

Az algyői olajkutak közelében a négyemeletes panelek oldalán úgy futnak a szőlőindák, mintha a Balaton-felvidéken volnánk. A padok oldalán lilul a karalábé, a kétszobás, szigetelt kutyalakosztály mellett büszkén üldögél a gazda, Szűcs Sándor és a hurkától meg pörköltmaradéktól kerekded eb, az Orpheus által örökbe adott Szűcs Mackó. Pár kilométerrel odébb, a szegedi Szilléri sugárúton Szukival, az újszülöttkorában kerítésen áthajított csivavával a karján fogad minket Szabó Ági. „Muszáj volt beszereznünk, enélkül didereg szegény. Most már tudjuk, hogy XS-es a mérete” – nevet szégyenlősen Ági, és bepatentozza Szukin a külföldről rendelt, khakiszínű, military stílusú kiskabátot.

Szöveg: Valaczkay Gabriella
Fotó: Reviczky Zsolt

[Marie Claire, 2007. november]

Gazdit keresünk! Fogadj örökbe te is!
Gazdira váró kutyák, macskák és a Marie Claire szerkesztősége vár november 17-én délelőtt tíz órától délután négy óráig a Szentenderi Árvácska Állatmenhelyen.
A menhely címe:
Szentendre, Szent Lászlói út, külterület a város végét jelző tábla után jobbra.
Infó: www.arvacska.hu[3]

References

  1. ^ www.ebrendeszet.zug.hu-n (www.ebrendeszet.zug.hu-n)
  2. ^ www.gyepmester.hu (www.gyepmester.hu)
  3. ^ www.arvacska.hu (www.arvacska.hu)